Alig van a magyar történelemnek összeesküvésekkel, ármánykodással, leszámolásokkal jobban tarkított időszaka a 17-18. század fordulóján történteknél, amely a Rákóczi-szabadságharcban csúcsosodott ki. A törökök után a császári seregek sanyargatták a magyar lakosságot.

A több, mint száz éven át tartó háborúskodás a gazdaságot romba döntötte. A kezdetleges ipar és kereskedelem miatt nem volt adóképes polgárság, az évszázadokkal azelőtt még bőséges nemesérc bányák is kiürültek, és minden teher a jobbágyságra hárult.

Eddig és ne tovább

Az utolsó cseppet a pohárban az jelentette, hogy az egyébként is magasra emelt adókat készpénzben kellett volna fizetni. A 17. század végén a hegyaljai felkelésben szedett-vedett csapatok néztek szembe jól felszerelt császári katonákkal, amelyek gyorsan leverték a zendülést.

Pár évvel később a spanyol örökösödési háború kínált esélyt arra, hogy Magyarország megszabaduljon a Habsburg-uralomtól. II. Rákóczi Ferenc ehhez modern hadsereget szeretett volna létrehozni. Azt Montecuccoli óta tudjuk, hogy a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz, pénz. Pénz kell a katonák felszereléséhez, a fizetéséhez és az egyenruhához is.

Kincs, ami nincs

A külföldi bankházak nem kívántak egy homályos kimenetelű háborúhoz asszisztálni, és a Habsburgok ellenfele, XIV. Lajos is csak korlátozott segítséget tudott nyújtani.

Ha nincs pénz, akkor egy ország két dolgot tehet: pénz kezd nyomtatni vagy adót emel. Rákóczi tudta, adóemelésre nincs lehetőség, ezért választása a pénzkibocsátásra esett.

Rézpénzt a 18. század elején néhány bányavárosban és nagyobb városok piacain is használtak, de az országban nem terjedt el. Rákóczi végül 1704-ben a vármegyék és városok hozzájárulását kérte, hogy “egymillió forint értékű rézpénzt verethessen, azzal a feltétellel, hogy azt a háború befejezése után nemesfémpénzre váltja be”.

A vörös pénz

Először a körmöcbányai verde, majd a kassai pénzverőház kezdte ontani a poltúrákat. Az egymilliót, majd a kétmilliót is gyorsan átlépték, ezért a rézpénz közel egy év alatt értékének a felére esett. A rézpénzen az sem segített, hogy Rákóczi rendeletben parancsolta meg, hogy mindenki névértéken fogadja el.

A parasztok végül megtagadták, hogy a rézpénzért élelmet adjanak, mert adófizetésre nem volt alkalmas. A mesteremberek is elutasították, mert nem tudtak belőle nyersanyagot vásárolni, végül pedig már a katonák sem fogadták el fizetségül. A következő években újabb és újabb pénzverésekkel próbálták az inflációt megállítani, de hiába.

A pénzhiány másik oka az volt, hogy a nemesség nem fizetett adót, és ami pénze volt, azt is inkább import luxuscikkekre költötte, így az arany és ezüstpénzek külföldre kerültek.

Ez utóbbi helyzet olyannyira szembetűnő volt, hogy amikor a Habsburgok angol és holland szövetségesei a nagyszombati béketárgyalások idején a magyarokat igyekeztek békésebb megoldások felé terelni, ez a téma is előkerült.

A holland követ megmondta

Bercsényi Miklós azt vetette Hamel Bruyninx holland követ szemére, hogy a magyar azért nem alkuszik, mert mi, magyarok, szabadságot, és “nem sajtot keresünk”. Mire a holland követ hidegvérrel megjegyezte, hogy ők 80 éven keresztül harcoltak a spanyolok ellen úgy, hogy az összes arany és ezüst pénzüket arra fordították. “Ha a szabadságért harcoltok, ne értéktelen rézpénzzel fizessétek a katonáitokat, hanem vágjátok le a sok arany és ezüst gombot, láncot a mentéitekről, veressétek pénzzé, és azzal fizessétek őket. Máris jobb kedvvel fognak harcolni”.

A tanácsot a magyarok nem fogadták meg, a szabadságharc pedig hamarosan véget ért. A rézpénz inflációja végül elégedetlenséghez, néhol lázadáshoz vezetett. A trencséni vereség után rézpénzt már csak a benne lévő réz értékében váltották be török és balkáni kereskedők, mert ágyút és harangot lehetett belőle önteni.

A vörös rézpénz megszűntével a szabadságharc anyagi forrásai is elapadtak.