Míg az 1929-es nagy gazdasági világválságnak már alig van élő "szemtanúja", a 80 évvel később, szintén az Amerikai Egyesült Államokból "világhódító" útjára indult nagy pénzügyi válságra mi magunk is jól emlékezhetünk még. A hatás hasonló volt: az ingatlan- és bankszektorból indult válság magával rántotta a világgazdaságot.
A történelem legnagyobb, 1929-1933-as gazdasági világválsága méretében és kialakulásában is sok hasonlóságot mutatott az újabb, a szintén az Egyesült Államokból 2007-ben kiinduló válsággal: mindkét esetben a pénzügyi spekuláció elterjedése, a lakosság és a vállalati szektor eladósodása okozta a pénzügyi rendszerek összeomlását.
Sokkal gyorsabban terjedt
Vannak azonban különbségek is: a 2007-es nagy pénzügyi válság kirobbanása nem köthető egyetlen eseményhez, mint az 1929-es tőzsdekrach. Ezúttal a krízis 2007-ben az USA pénzpiacán kezdődött, majd 2008. szeptember 15-én a Lehmann Brothers nevű befektetési bank csődjével indult világkörüli útjára. A tőzsdék és a bankrendszerek összeomlása világszerte a reálgazdaságok visszaeséséhez vezetett. A vállalatok nem jutottak a beruházásokat finanszírozó forrásokhoz, a háztartások nem kaptak lakásvásárlási és fogyasztási hiteleket, emiatt a makroszintű kereslet jelentősen csökkent. A pénzügyi és termelési értelemben is globalizálódott világgazdaságban a válság rendkívül gyorsan terjedt: az USA keresletének visszaesése magával rántotta a legfontosabb beszállító-piacait, azok összeomlása további gazdaságok válságához vezetett és így tovább.
A Lehmans Brothers egykori központja New Yorkban
Pedig jó ötletnek tűnt
A válság a pénzügyi szektorból eredt, és azon a tévedésen alapult, hogy a modern pénzügyi technológiák segítségével a hitelkockázatok vég nélkül csökkenthetőek, akár teljesen meg is szüntethetőek. Az amerikai gazdaságban a válságot megelőzően virágzott az úgynevezett másodrendű (subprime) jelzálogpiac. Ennek lényege, hogy olyan, bizonytalan jövedelemmel rendelkező adósok is kaphattak lakásvásárlási hitelt, akik valójában nem voltak hitelképesnek. Úgy tűnt, hogy az ilyen adósok kockázatára fedezetet jelentenek a növekvő ingatlanárak és az, hogy a bankok a divatos pénzügyi technológiákkal az extrém kockázatot "szétterítették" a piacon.
Nagyon benézték a bankok
Csakhogy a logika megbukott: az ingatlanárak éppen azért növekedtek, mert a növekvő finanszírozás miatt nőtt a lakások iránti kereslet. Az adósok kockázata pedig nem mérséklődött - ahhoz az kellett volna, hogy az ingatlanpiaci fellendülés hosszú távon munkát és jövedelmet biztosítson a hitelfelvevőknek. Amikor az amerikai jegybank 2006-ban elkezdte emelni a kamatokat, a hitelek megdrágultak, a törlesztőrészletek pedig nőni kezdtek. Emiatt az ingatlanpiaci kereslet visszaesett, a lakás- és házárak növekedése megállt. Sőt: vissza is fordult.
A válságot megelőző években az adósok már úgy jutottak hitelhez, hogy a hitel nagysága meghaladta a finanszírozott ingatlan értékét.
A bankok akkor azt gondolták, hogy az ingatlanárak növekedésével a hitelek hamarosan fedezetté válnak. Nem így történt.
Megindult, mint a dominó
A törlesztőrészletek emelkedését és az ingatlanárak esését látva a hitelfelvevők egyszerűen beadták a lakás kulcsát a bankba. A bank megpróbálta az ingatlan értékesítésével a nyújtott hitelösszeget legalább részben visszaszerezni, de mivel a többi bank is így tett, a lakások értéke csökkent, egyszerűen eladhatatlanná váltak. A hitelkövetelések értékének csökkenése nyomán az érintett értékpapírok ára is drasztikusan csökkent. Ez megfertőzve a világ pénzügyi piacait, ami a bankok közötti bizalom eltűnéséhez vezetett. Mivel senki nem tudta, milyen elértéktelenedett pénzügyi termék van a másik mérlegében, ezért a bankok nem mertek hitelt nyújtani egymásnak. A bankközi hitelezés megszűnése pedig a pénzpiacok teljes összeomlásával fenyegetett.
Spanyolországi be nem fejezett szellemváros. A 2008-as válság sok ilyet hozott létre szerte a világban.
Mentették a menthetőt
Okulva a ’29-es válság tanulságaiból, amikor az amerikai jegybank nem sietett az összeomló bankszektor segítségére, ezúttal az ezt a szerepet betöltő Fed viszonylag gyorsan pénzügyi lazításba kezdett. Nulla közelébe csökkentette a kamatszintet, majd hitelekkel és értékpapír-vásárlással tartotta életben az amerikai bankrendszert, ezen keresztül pedig a világ pénzügyi rendszerét. Ahogy az USA-ban, a világ más országaiban is dollár százmilliárdokban mérhető bankmentő-csomagokat hoztak létre. A végletes, azaz az 1929-es válsághoz hasonló összeomlást ezzel el lehetett kerülni, de az amerikai és a világgazdaság visszaesését nem tudták megakadályozni.
Csakúgy, mint 1929-ben, az újabb nagy pénzügyi válság is az elméleti közgazdaságtan krízisét hozta magával.
Az uralkodó közgazdasági gondolkodás elhitte, hogy az ezredfordulóra megtalálta a gazdaságpolitikai menedzsment optimális változatát, amellyel a töretlen, válságmentes fejlődés biztosítható. Tévedtek. A kifinomult közgazdasági modellek nem voltak képesek előre jelezni a válságot, a jegybankok és kormányok eszköztárából hiányoztak a válság kezelésének módszerei. A '30-as évekkel ellentétben ezúttal még nem bukkant fel egy Keyneshez hasonló közgazdász, aki általános érvényű magyarázattal szolgált volna a válság megértésére.
Forrás:
Kürthy Gábor
Érdekesnek találtad? Ha tetszett, nyomj a gombra!
0
