A 19. század első felének Magyarországa tespedő és bánatos képet mutatott. A reformkor erre adott választ. Vidéken azonban volt egy kis sziget, ami mai szemmel nézve meglepő társadalmi fejlettséget mutatott.

Az ország fejlettségének állapotáról senki sem tudott többet Széchenyi Istvánnál, aki 1820-ban Derecskén katonáskodott, ahol magyarul tanult, szabadidejében pedig gyakran átjárt Debrecenbe. Az ott tapasztaltak sokat alakították világképén.

Kommunisztikus állapotok

Debrecen különleges város volt akkoriban. Mai szemmel nézve sokkal közelebb állt egy kommunisztikus közösséghez, mint egy középkorból itt ragadt mezővároshoz. A főiskola kapui például nemcsak az előkelők és a város tisztviselői előtt voltak nyitva, hanem a polgárok gyerekei előtt is. Széchenyi az országos átlagnál nagyobb műveltséget is tapasztalt.

Debrecen nemcsak nevelte a magyarokat, hanem a lakosság viszonylagos gazdagságban is élt, “amit a polgárok munkával mértékletességgel és takarékossággal, illetve ősi jogaikhoz való ragaszkodással szereztek” - írta Szűts Mihály a debreceni takarékpénztár első ötven évéről szóló könyvében. De mit jelentett ez a gyakorlatban?

Vagyonközösségből pénz

Debrecen szabad királyi város volt, ami azt jelenti, hogy különféle kiváltságokkal rendelkezett, például saját követei voltak a pozsonyi majd a pesti diétán. Tovább erősítette a város lobbi erejét, hogy az onnan elszármazott köztisztviselők jelentős szerepet töltöttek be az országos közigazgatásban, és patriótaként a távolból is támogatni tudták a várost.

A legmeglepőbb része a város működésének azonban nem ez, hanem az volt, hogy a települést körbefogó földeket kommunisztikusan használták. Bár Debrecenben fejlett céhrendszer működött, de elsősorban a mezőgazdaságból élt. A várost 50 négyzetkilométernyi birtok vette körül. A pusztát a város a kincstártól nyolcvan évre bérelte, de a földet a polgárok használták.

A város gazdagodott

A birtokokat kezdetben évente, majd három és hét évre lehetett bérbe venni a házzal bíró polgároknak. A földbirtokért a bérlők censust, azaz földbért fizettek, ami a város közpénztárába folyt.

A tanács arra is figyelt, hogy egyik polgár ne nagyon szárnyalja túl a másikat, ezért egy meghatározottnál nagyobb földet senki sem kaphatott, hiába lett volna rá jogosult a háza nagysága alapján. Így a 19. századra bőven Debrecenben volt az ország legtöbb középbirtokosa.

A Hortobágy szabad préda volt, mindenki annyi jószágot legeltethetett ott, amennyit csak akart. Az erdőket is a város kezelte, illetve azokat is bérbe adta. A város körüli homokos és nem használt területeket pedig kis telkekre osztották, és azoknak, akiknek nem volt szőlőjük, ingyen használhatták.

Jó üzletet kötöttek

Amikor a pusztára vonatkozó szerződés 1818-ban lejárt város és a kincstár közötti, azt 32 évre meghosszabbították. Az összeg nem volt csekély, de a városnak sikerült előteremtenie úgy, hogy a földeket használó debreceni polgárok alzálogosok lettek. Hasonlóképpen az erdőket, a kaszálókat használókat is bérleti díj fizetésére kötelezték, viszont azzal a feltétellel, hogy a telkeket a bérleti díj lejárta után megkapták meg a várostól.

Ami a közösségi birtok előnye, az a fejlődés szempontjából viszont hátránynak bizonyult. Mivel a polgárok csak időszakosan birtokolták a földeket, ezért nem építkeztek, és nagyobb beruházásokat sem nagyon forszíroztak, emiatt technológia meglehetősen elavult maradt. Egyedül az állattartás fejlődött nagy mértékben. A debreceni jószágokért még külföldről is érkeztek, a kereskedők Morvaországba és Lengyelországba szállították őket.

Központ a sárvilágban

Debrecen az Alföld egyik kereskedelmi központja lett, piacára nagy messzeségből érkeztek emberek. A cáros kereskedői más településekkel szemben nem németek és idegenek, hanem magyarok voltak, akik befolyásos társulatba tömörültek.

Sajnos az alföldi utak borzalmas állapota miatt a város korlátokba ütközött, így kereskedőik inkább Bécsben és Augsburgban tartották a pénzüket. A hitelélet ennek megfelelően a század első felében pangott. Ennek azonban nem elsősorban a debreceniek voltak az okai, hanem az ősiség törvénye, ami nem engedte a földek értékesítését, ami gúzsba kötötte a hitelezőket, és hitelezőkkel szemben az adósokat védte.

Ezen az 1840-es váltótörvény változtatott, amely váltótörvényszékeket állított fel az országban, egyet éppen Debrecenben. Ezek a törvényszékek több helyen is sikerrel lobbiztak az első pénzintézetek megalapításáért. De nem Debrecenben, ahol a hitelezésre is megvolt a sajátságos megoldás.

Aki kért, kapott

Debrecenben maga a város adott hitelt, a kölcsönért kapott kamatok pedig a főiskolai alapítványt és különféle városi pénzalapokat hízlaltak, amik végül már tetemes összegeket forgattak. Aki hitelre szorult, az a városhoz fordult, amely a polgár ingatlanának fejében kölcsön is adott. Ez a rendszer olyan jól működött, hogy míg országszerte egymás után alakultak a takarékpénztárak, Debrecenben 1846-ig nem volt rá szükség.

A negyvenes években felpörgött gazdaság azonban egyre több hitelt igényelt, így a további fejlődéshez már komolyabb pénzgazdálkodásra volt szükség, és a korábbi megoldások elégtelennek bizonyultak. A debreceni takarékpénztárt 1846-ban alapították meg, amit az ötvenes években az Osztrák Nemzeti Bank követett, ami fiókot nyitott a városban. 1869-ben helyben kereskedelmi és iparbank alakult, majd további pénzintézetek követték. A város olyan jól állt, hogy a hetvenes években a világon végigfutó gazdasági válság a várost alig érintette meg.