“Minél czivilizáltabb valamely nemzet, annál több kávét, teát s más gyarmatárut fogyaszt” - állapította meg a 19. század közepén egy magyar cikk azzal kapcsolatban, hogy az akkoriban hozzáférhető, külföldről behozott termékeket itthon csak túladóztatva, sokkal drágábban lehetett megvásárolni. A nem ritkán két-háromszoros ár úgy jött össze, hogy Magyarországra nem közvetlenül a tengeren és óceánon túlról érkezett a gyarmatáru, hanem német, osztrák, angol, olasz kereskedőkön keresztül.

Egy 19. század végi adatsor szerint Magyarországnak ezidőtájt nagyjából “háromszázezer métermázsa gyarmatárura és déli gyümölcsre” volt szüksége évente, ami mire ideért, legalább 10 százalékkal drágább volt, mintha a magyar kereskedők maguk vásárolták volna a gyarmatárukat termelő országokból. A kalkuláció szerint ebből a 10 százalékból egy évtized alatt 18 millió forintot lehetett volna megspórolni, ami “arra is elegendő volna, hogy Magyarország gyarmatáru kereskedői egy tekintélyes kereskedelmi flottát beszerezzenek”. Mire lett volna még jó a flotta a direkt beszerzésen kívül? Az exportra, hogy a magyar termékek messzi külföldi piacokra jussanak.

Az áru, amin már valaki nyert

A pénzen kívül a politikai szándék is hiányzott, hiszen a Habsburg Birodalom gyámsága alatt vegetáló magyar gazdaság kibontakozását bürokratikusan gátolták, és a birodalom tengeri kikötői közül csak az osztrákot, a triesztit fejlesztették, míg a magyar Fiume nem volt alkalmas nagyobb forgalom fogadására.

Ha már a politikát szóba hoztuk, a kereskedők még egy országos szövetséget is létrehoztak 1881-ben, a gyarmatáru kereskedők országos szövetségét, ami a “minden idővel felmerülő hiányok és hátrányok orvoslását czélozza”, és hogy a pesti és pozsonyi kereskedőkön kívül más települések is adókönnyítést kapjanak.

A kiegyezéssel mindent megváltozott

A gyarmatáru csak a 19. században lett szélesebb körben elérhető, de maga a gyarmatáru kifejezés már a 15. század végétől ismert volt, miután a gyarmatosítással berobbanó világkereskedelem, és az ebből adódó gasztronómiai lehetőségek az egész Európát megváltoztatták.

Gyarmatárunak nevezzük a melegebb égövi országokból, a tengerentúlról behozott különféle terményeket, mint a kávé, a tea, cukor, a fűszerek, különféle déligyümölcsök és az olyan alkoholos italok, mint például a rum.

Ahogy az már a felsorolásból sejthető, ezek az áruk csak a gazdagabbak életmódjában hoztak változást, és Magyarországra is csak viszonylag későn érkeztek meg, ahogy maga a kereskedelem is: a budai kereskedők pedig 1693-ban kapták meg a szabadalom levelüket, a Pesti Polgári Kereskedelmi Testületet pedig 14 kereskedő 1699 augusztusában hozta létre többek között a fűszeresek részvételével. 1720-ban már 39-en voltak. Pólya Jakab szerint 1803-ban már 25 fűszeres működött Pesten, akik jellemzően magyar, német, zsidó, görög-szerb kereskedők voltak.

Nem volt bombaüzlet

Az első gyarmatárusok Pesten a 18. században jelentek meg, pontosabban a fűszeres, vegyesáru, anyag-, és gyógyáru-kereskedők köréből kerültek ki.

Az első magyarországi szereplője ennek a piacnak Benedek Samu 1700-ban alapított mézeskalácsos és viaszöntő boltja volt, majd a 19. századtól kezdődően már számos vállalkozás foglalkozott ilyen gyarmati termékekkel.

A legrégebbi, kifejezetten gyarmatáru-kereskedelemmel foglalkozó céget Hoffmann József alapította 1804-ben. A cég majdnem 150 évig tevékenykedett, és csak a 2. világháborút követő államosítás vetett véget a működésének. A cég sikerére jellemző, hogy Hoffmann fia, Frigyes, 1873-ra már évi 9 000 forinttal adózó igazgatósági tag lett az Osztrák Nemzeti Bank pesti fiókjában, valamint a Kereskedelmi Bankban, az Egyesült Budapesti Fővárosi Takarékban, a Concordia Hengermalomban, továbbá a Salgótarjáni Vasfinomítóban és a Nyugati Vasút vezetésében is tevékeny szerepet vállalt.

A csemegekosár

Persze, ha gyarmatáruról van szó, akkor Magyarországon nem lehet szó nélkül elmenni Julius Meinl munkássága mellett sem. A cseh születésű kereskedő Ausztriában ért a csúcsra. A legenda szerint azután vált ismertté a neve Bécsben, hogy egyszer az alkalmazottai elfelejtették a megrendelt árut kiszállítani egy uraságnak. Ez gyorsan a tulajdonos tudomására jutott, aki másnap két eladót maga mellé vett, és egy összeállított csemegekosárral próbálta jóvátenni a kárt. Az eset végül villámgyorsan ismertté vált Bécsben, és kitűnő reklámot jelentett a vállalkozásnak.

De a Meinl zsenialitása a saját pörkölésű kávéban rejlett, amit a saját üzleteiben frissen tudott kínálni a vásárlóinak. Ezt megelőzően ugyanis a kávét nyersen vették a háztartások, a pörkölés otthoni körülmények között folyt, ami sokszor elkeserítő eredménnyel zárult. Az ifjabb Meinl Gyula Magyarországon 1900 novemberében nyitotta meg az első üzletét a belvárosban, a Kossuth Lajos utcában. A harmincas évekre már 33 fiók működött, és 22 nagyobb városban és községben voltak a Julius Meinlnek fióküzletei.

Ugyanakkor ezeknek a gyarmati áruval foglalkozó cégeknek a nagy része hamar megszűnt, és Török Róbert szerint csak kevesen élték meg az alapításuk 20. évfordulóját, esetleg a cég teljesen átalakult, mint például a Brázay, amely kozmetikai és hadiipari vállalatként működött tovább.

Éjt-nappallá téve

Hogy miképpen kell elképzelni egy ilyen fűszeres boltot, azt Géra Eleonóra történésztől tudhatjuk, aki szerint egy 18. századi budai fűszerüzlet felszereltségéhez tartoztak az üvegezett tetejű ládák, amelyekben rekeszekre osztott fiókokban lehetett az árut megtekinteni. A boltberendezés része volt még néhány pad, fekhely, asztalok és a kereskedőláda. A bolt kötelező kellékei közé tartozott továbbá a karos mérleg.

“Az akkori árukészlet bőséges volt: fűszerárukat, édesítőszereket (barna, kandis cukor, mézet) mandulát, diót, narancshéjat, holland sajtot, parmezánt, rizst, valamint a németországi Ulmból való árpagyöngyöt forgalmaztak”. Továbbá festékárut, viaszt, különféle papírféléket, írószereket, vasszerszámokat, puskaport, ollókat, gyűszűket, fémtárgyakat, késeket, mozsárt árultak, vagy éppen rövidárut és textilféléket.

A korabeli boltok már hajnali 4 órakor megnyitottak, és nyáron este 8-ig fogadták a kuncsaftokat, télen pedig 5-6 órakor zártak. Odabent gyertyával világítottak, amelyet maguk öntöttek. “Az inasokat, legényeket, bolti segédeket, személyzetet a céhes rendszeren belül foglalkoztatták, s a gazdáknál laktak, fizetést kaptak a gyakorlat mellé. A kereskedők több lábon éltek, mezőgazdasággal szőlőműveléssel és majorsági gazdálkodással foglalkoztak.”

Tea, de miért?

Teát a 18. századtól lehetett Magyarországon kapni, de széles körben csak a 19. század közepétől vált a főurak és a kialakuló polgárság körében kedveltté. Akkoriban inkább a keleti orosz, kínai, indiai területekről érkeztek szállítmányok, később aztán a brit és német cégek termékei hódítottak. Tonelli Sándor 1944-ben a magyar teafogyasztási szokásokról azt a nem éppen hízelgő mondatot írta, hogy azt kizárólag a nyugatiakat utánzó főurak isszák, míg a polgárság inkább csak gyógykészítményként fogyasztja.

A gyarmatárunak persze mai füllel megvan az a jelentése is, ami a rabszolgasággal van összefüggésben, de ez a kérdés 150 éve a magyar lapokban úgy merült fel, hogy felhívták a figyelmet arra, hogy a haiti és a mexikói tapasztalatok azt mutatják, hogy „minden gyarmatáru előállíttatása rabszolgák nélkül is, egyedül szabad, ’s fizetett munkások által igen jól gazdagon visszafizeti magát.”