Az 1948-49-es Forradalom és szabadságharc utáni sokkból Magyarország lassan tért magához. A középkori állapotok nem segítették a fejlődést, aztán a hatvanas években modernizáció kezdődött, a kereskedelem és a hazai ipar pedig virágzásnak indult. Az első fecskék közül, akik ezt előmozdították, egy pesti pénzváltót mutatunk be.
Az iparosodáshoz tőkére, hitelre van szükség, aminek a megteremtését Magyarországon az 1800-as években nem csak az nehezítette, hogy a földeket nem lehetett eladni, hanem az is, hogy a pénzzel való foglalatosságot mindig valamilyen bizalmatlanság lengte körbe. A kölcsön, a kamat, a váltóüzlet gyanús tevékenységnek számított, ezért például a 19. század végén a lakosság 99 százaléka azt sem tudta, hogy mi a valuta.
Eloszlatta volna a homályt
Ezeket az előítéleteket néhány vállalkozó kedvű magyar értelmiségi szerette volna eloszlatni. Köztük volt Kúthy Imre, aki 1862-ben felvilágosító könyvet adott ki, A ”Váltóüzlet: az 1840. évi XV. t.c. alapján 25 mintával felvilágosítva s az egyszerű könyvvezetés szabályaival bővítve honi iparosaink számára" címmel.
Kúthy is felhívta ebben a könyvben a figyelmet arra például, hogy egyetlen ország sem lehet sikeres, ha a kereskedelmet és az ipart nem fejleszti. A pusztán földművelő ország, mint amilyen a hazánk is, “bármennyi kincsével bírjanak a természetnek, jelenleg rendre szegények”, írta meg.
Vegyél kütyüket!
Hogy honnan lesz minderre pénz, arra is volt ötlete. Talán visszásnak tűnik, de az akkori lehetőségeket nézve nagyon is érthető, hogy a fényűzés elfogadása mellett érvelt, már csak azért is, mert szerinte a fényűzés kielégítése a pénzszerzés egyedüli útja.
A könyvben példákon keresztül mutatta be a pénz útját, a váltók szerepét a gazdaságban, a váltóüzlet, az egyszerű könyvvitel szabályait. Mindezt azért, hogy a vasárnapi iskolákban,az egyletekben, az iparosok is megtanulják.
Aki nem olvasott
Pesten akkoriban nagyon kevés magántulajdonban lévő váltóüzlet akadt, az első közülük a Nagyhíd utcában, mai Deák Ferenc utcában nyílt. Itt fogadta hideg, barátságtalan helyiségben a kuncsaftokat Hoszú Lajos, ez az ősz szakállú, szikár ember, aki egy hosszú asztal végén ült a nagy teremben folyamatosan pipázva a megtöltött pisztolya közelében, amit szerencsére soha nem kellett használnia, amíg a pénzváltóüzlete virágzott.
Hoszú Lajosról Balla Vilmos, az első gazdasági újságíró írt mélyreható részletességgel. Az is kiderül a cikkéből, hogy maga az üzlethelyiség csupán ebből a hosszú asztalból és a székből állt, amelyen a tulajdonos ült, illetve volt még egy nagy vasszekrény is a falnál, amiben kis hordókban gyűlt az arany és az ezüst.
A Deák téri evangélikus templom 1873-ban, aminek tőszomszédságában működött Hoszú Lajos pénzváltója
Hogyan telt a pénzváltó élete?
A Pestre látogató és általában az Angol királynőben megszálló külföldiek többnyire már Bécsben átváltották a pénzüket, ezért idegen pénzzel itt szinte soha nem lehetett találkozni. A magyaroknak nem volt valutája és nem is kerestek ilyesmit. Emiatt Hoszú Lajos valójában nem is volt igazi pénzváltó. Bár részvényeket is lehetett nála rendelni az egy forintos ügynöki jutalék fejében, de nem ezek voltak a legjövedelmezőbb részei az üzletének. Hoszú Lajos állami bankjegyeket, vagyis az osztrák értékű papírpénzt váltott magyar ezüstforintosokra és aranyra.
Sorsjáték
Hoszú újsághirdetéseket is feladott, amiben a kor legnépszerűbb játékára, sorshúzásokra árult sorsjegyeket, például Budai kölcsön-sorsjegyeket, amelynek a főnyereménye 30 000 forint volt.
“E nemű sorsjegyeket, valamint minden másféle sorsjegyeket, állampapírokat, arany és ezüst pénzeket vásárlók és árulók a napi árfolyam szerint.” A hatvanas években mások is hasonló üzletben utaztak, mint Hoszú, ilyen volt a Morgenstern A és Társai, vagy éppen a Rothschild S. M. Todesco Hermann.
Az igazi üzlet az arany és az ezüstváltás volt. Hoszú a vadonatúj fényes érméket egyenesen Körmöcbányáról kapta, és maga kalkulálta ki a hasznot. “Egy ezüst forint például 1 forint 16 krajcárt ért papírpénzben, de amikor katasztrofálisan romlott a valutánk, 1,19-ig elmehetett”. Ez ezer ezüst forintnál rögtön 30 forint hasznot jelentett, amiből Hoszú három hónapig fedezni tudta a kiadásait, benne a tágas, nagy kirakatos üzlethelyiséget is.
Hoszú Lajos hirdetése az 1860-as Pesti Naplóban.
Hoszú valószínűleg nem olvasta Kúthy könyvét, mert Balla szerint a könyvelés a következőképpen nézett ki. Hoszúhoz szép számmal érkeztek az ügyfelek, mert a vámot érmében kellett kifizetni a közeli vámházban. Ezért a kereskedők, vagy aki csak árut várt, ide ugrott be váltani. Hoszú ilyenkor egy krétával felírta az asztalra, hogy mennyi az ezüstpénz, aztán a kuncsaft fizetése után egy szivaccsal az egészet egyszerűen letörölte, és jöhetett a következő ügyfél.
Csempészet kizárva
A kereskedők Hoszútól átmentek a Hatvani kapunál álló vámházba. Ha nemesfém tárgyakat vártak, akkor innen még fegyveres fináncok kíséretében át kellett menniük a Korona utcai fémjelzőbe is, de az már egy másik történet.
Hoszú nem tékozolta el a pénzét, hanem részvényekbe fektette, majd amikor a 80-as években az üzletével szemben egy profi váltóüzlet nyílt, befejezte. “Az én időm lejárt” - mondta állítólag, és néhány nap múlva bezárta az üzletét.
Érdekesnek találtad? Ha tetszett, nyomj a gombra!
0
