A világháború alatt pénzügyminiszterként dolgozó Teleszky János nevéhez a nyugdíjtörvény létrehozását szokás kötni, pedig hivatali évei után még sokáig befolyásos alakja maradt a magyar közéletnek. 1928-ban a Magyar Cobden Szövetségben tartott előadást a gazdasági válságból való lehetséges kiútról.

Teleszky egy olyan korban fejtette ki álláspontját, amikor keleten szocialisztikus-kommunisztikus ideák álltak szemben a nyugati, kapitalisztikus-individualisztikus szemlélettel. Magyarországon mindkét eszmének megvoltak a hívei, a vitának pedig komoly hangsúlyt adott az akkoriban kiteljesedő gazdasági világválság.

A fejlődés kulcsa a takarékoskodás

Teleszky szerint a hagyományos közgazdasági tanokat nem lehet sutba dobni, és a fejlődést demagógiával helyettesíteni. Számára a gazdasági fejlődés, sőt az egész civilizáció alapja a takarékosság.

A takarékosság kultúrája már a 19. században elterjedt, és a polgárosodás egyik alapfeltételeként tekintettek rá. A takarékosság amellett, hogy pénzhez segíti az embert, jellemet is formál, önmérsékletre nevel. Ezek azok a tulajdonságok, amik Magyarországon nem honosodtak meg, és néhány próbálkozástól eltekintve inkább tehernek találták a takarékoskodás gondolatát. Teleszky előadása mai füllel is érthető és a mostani viszonyokra adaptálható megállapításokat tartalmaz.

Ez a civilizáció

A takarékoskodás logikája szerint a megtakarítást egyrészt el lehet tenni szűkösebb időkre, ha esetleg rosszabbra fordul az ember sora. Ennél azonban fejlettebb lépés, ha az ember eleve azért termel, hogy abból közvetlenül további termelést biztosítson. És minél több olyan dolgot állít elő az ember, amivel további termelést tesz lehetővé, annál nagyobb lesz a tőkéje. Teleszky szerint ebből is látszik, hogy nincs ellentét a takarékosság és aközött, hogy egyre több ember szükséglete minél jobban legyen kielégítve.

Persze a világ bonyolultabb lett, és már száz éve sem volt érvényes az az őskori állapot, hogy az ember egyszerre volt termelő, a tőkés és fogyasztó. A munkás, a tőkés, a vállalkozó, a vállalatvezető a 20. századra világosan elkülönültek egymástól, sőt megjelent egy réteg, a fogyasztó, akik a termelésben közvetlenül nem vesznek részt, és bár Teleszky szerint közvetve mindenki részese a nemzeti termelésnek, és mindenki fogyasztó is, de az osztályok közötti érdekellentét nagyobb, mint az, ami összeköti őket.

A modern állam politikája szerinte jól felfogott szociálpolitika, és arra kell törekedni, hogy minél egészségesebben osszák el a vagyont és a jövedelmeket. A szegényektől szerinte bajos elvárni, hogy takarékoskodjanak, de arra jut, hogy ha szigorúan megvizsgáljuk, mik is a tényleges szükségletek, akkor a szerény jövedelemből is félre lehet tenni. Akik pedig jól keresnek, azoknak kötelességük egyre többet takarékoskodni.

"A túlzott takarékosság sem helyeselhető - bár ettől a hibától bennünket, magyarokat igazán nem kell félteni."

Szociálpolitikai fejtegetései közben beszélt a fényűzésről is, ami a definíciója szerint a szükségletek kielégítését felülmúló fogyasztás. A fényűzés alapjában azonban nincs ellenére, szerinte fényűzés megszüntetése nagy társadalmi megrázkódtatással járna, és tömegek életszínvonalának süllyedését idézné elő. Akkor viszont káros, ha az össznépesség életszínvonalának rovására történik, vagy ha “kiáltó ellentétbe” kerül a nagy tömegek életszínvonalával. Vagy ha külföldre tereli a pénzt különösebb ellenszolgáltatás nélkül. Azt javasolja, hogy minél nagyobb mértékben belföldi forrásokból elégítsék ki a fényűzési igényeket.

Teleszky szerint a tisztességesen megszerzett vagyon társadalmi elismerést érdemel, abból a megjegyzéséből pedig felsejlik a kor közhangulata, amely szerint a háborús és inflációs vagyonszerzésekkel kapcsolatban érthető és indokolt az ellenszenv. A bizalom légkörének kialakulását az is nehezítette, hogy a háborúban a legsúlyosabb vagyonvesztést azok az értékpapírok szenvedték el, amik a középosztály legkedveltebb, nem spekulatív befektetési területei voltak.

Szuperhős gazdaságpolitikára lett volna szükség

Felrója azon intézkedések elmaradását, amelyek célja az értékpapírok megmentése lett volna akár a nagyobb mértékben megmentett vagyonok terhére. Szerinte kétszeresen fontos olyan közszellem kialakítása, amely a vagyonszerzést kellően megbecsüli, és olyan gazdaságpolitika, amely a belső tőkeképződést minél jobban szolgálja.

Teleszky azt mondta, hogy azok az országok sikeresek, amelyek nem akadályozzák a tőkeképződést mesterséges eszközökkel. Megjegyzi, hogy bár az USA nem az az Eldorado, aminek akkoriban divatos volt feltüntetni, de "ott a legkisebb ember is jobban él, mint Szovjetoroszországban az átlag." A tőke nagyságával együtt nő ugyanis az átlagos életszínvonal.

Teleszky beszél az államháztartás és a takarékosság kapcsolatáról. Az állam takarékossága szerinte abban nyilvánul meg, ha a feladatait a lehető legkisebb költséggel oldja meg, és ha tekintettel van a lakosság teherbíró képességére. Az állam közszolgáltatásokból fedezi az államháztartás szükségleteit, és ebből teljesíti a feladatait, de jó esetben úgy, hogy azzal a magánosok tevékenységét fokozza.

A több kulcsos adó emeli a nemzetet

Teleszky szerint az államháztartás berendezkedésének óriási hatása van a takarékosságra, azaz a tőkeképzésre. Minél kevesebb közszolgáltatást szed be az állam, és azt minél hatékonyabban használja fel, azzal fokozni tudja a magánszektorban a tőkeképzést.

Az sem mindegy, hogyan oszlik meg a teher. A csekély jövedelemmel bíró osztályokat kiemeli, velük szembeállítja a nagyobb bevétellel rendelkezőket, akik a közterhekből többet bírnak elviselni. Teleszky tehát a progresszív adóztatás híve, de hangsúlyozza, hogy a terheknek nem szabad megbénítaniuk a tőkeképzést.

Hogy a szociális kiadások és a vagyon hogyan oszlik meg, szerinte az a kor nagy kérdései közé tartozik, és nincs rá biztos válasz, hanem a "nemzetben rejlő eleven erők mérkőzéséből kifejlődő közakarat és az ezt irányító államférfiúi intuítió lévén csak képes megtalálni a helyes utat".