Örök kérdés, hogy vajon takarékoskodni érdemesebb-e vagy hitelből finanszírozni olyan kiadásokat, amelyekre a jövedelmünkből akkor éppen nem telik. A köznyelv, a mesék világa, a szokások mintha mindig az előbbi mellett tennék le a voksot. "Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér!" – azaz ne költs többet a jövedelmednél. A tücsök és a hangya példája – jobban jársz, ha gyűjtögetsz, mert akkor marad a nehéz időkre is. Szinte mindenki kap gyerekkorában egy perselyt, hogy félre tudja tenni a zsebpénzét egy nagyobb értékű dologra, mondjuk egy biciklire, ahelyett hogy az egészet csokoládéra vagy mozijegyre szórná el.

Nem lehet mindenki hangya

A közgazdaságtan azonban egy kicsit más megvilágításba helyezi a dolgokat. Érdemes belátni, hogy nem takarékoskodhat mindenki egyszerre. Ha valaki megtakarít, akkor lennie kell olyannak is, aki ugyanakkor hitelt vesz fel. De hogy is van ez?

Tegyük fel, hogy a gazdaságban 100 egység jövedelem keletkezik, méghozzá úgy, hogy a gazdasági szereplők áruikat és szolgáltatásaikat értékesítik a vevőknek. A költekezők kiadása az értékesítők bevétele lesz.

Így a kiadások és a bevételek a gazdaság egészének szintjén éppen megegyeznek egymással. Egyéni szinten persze eltérhetnek egymástól, azaz lehetnek olyanok, akik kevesebbet költenek a bevételüknél, és olyanok is, akik többet, de mindenki egyszerre nem takarékoskodhat.

Egy ilyen helyzetet mutat be a fenti táblázat. Az 1. és a 2. szereplőnek 10-10 egység többlete van, mert ennyivel nagyobb a bevételük a kiadásuknál. A 3. szereplőnek 20 egység hiánya van. Ha az első szereplő elkölt még 5 egységet, vásárol valamit a 3. szereplőtől, akkor az ő többlete 5-re csökken, a 3. hiánya pedig 15-re. De akárhogy is rakosgatjuk a kiadásokat és a bevételeket, nem lehet elérni, hogy mindenkinek többlete legyen.

Amikor nincs, akkor kell legjobban

A fenti gondolatmenet arra világít rá, hogy egy adott időszakban szükségszerűen vannak olyanok, akik takarékoskodnak, és olyanok, akik tovább nyújtózkodnak a takarójuknál, azaz hitelt vesznek fel. A hitelfelvétel mellett szól az a tény, hogy a jövedelmünk mennyisége az idő előrehaladtával nem egyenletes. Általában amíg nem kerülünk ki az iskolapadból, nincs jövedelmünk. Amikor a munkaerőpiacra lépünk, kezdetben kevesebbet keresünk, majd ha minden jól megy, előléptetnek és ezzel együtt a jövedelmünk is egyre nő.

A kiadásaink mennyisége pont fordítva működik. A húszas éveinkben általában a tanulmányainkat kell finanszíroznunk, majd harmincasként jöhet a lakásvásárlás, autó, családalapítás. Az ötvenes éveinkre a gyerekeink „kirepülnek”, és nincs szükségünk nagyobb lakásra, pedig a bevételeink ekkor tetőzik, így elvileg már fedezhetnék ezeket a kiadásokat. Idősebb korunkra a kiadásaink ismét jelentősen megugranak, hiszen egyre többet költünk egészségünk megőrzésére.

Kényes körforgás, szabályokkal

Az egyéni kiadásaink és bevételeink mennyisége tehát éppen ellentétesen hullámzik, azaz nem akkor van a legtöbb pénzünk, amikor a leginkább szükségünk lenne rá. Mindez indokolttá teszi a hosszú lejáratú hitelek felvételét – diákhitel, lakáshitel – és ezzel egy időben a nyugdíjas évekre való felkészülést, azaz az öngondoskodást.

A pénzügyi intézményrendszer szereplői összekapcsolják egymással a hitelfelvevőket és a megtakarítókat, így végső soron a hangyák finanszírozzák a tücsköket, hogy aztán később, amikor a hangyákból tücskök lesznek, ők kapjanak finanszírozást az újabb generációs hangyáktól.

Ez egy igen kényes körforgás. Nem véletlen, hogy a bankok, biztosítók, nyugdíjalapok tevékenységét, szolgáltatásaikat külön törvények és intézmények szabályozzák minden országban. A pénzügyi felügyeleti szerveknek, a betét- és befektetővédelmi alapoknak az a feladata, hogy a hitelfelvevők tisztességes feltételek mellett kapjanak finanszírozást, a megtakarítók pedig visszakaphassák a pénzüket, amikor szükségük van rá.