A nyolcvanas évek nagy változásokat hozott Magyarország életében. A gazdaság az utolsókat rúgta, miközben a családok vágyakoztak, célokat tűztek ki maguk elé, és igyekeztek az akkori lehetőségekhez képest biztos alapokat teremteni maguknak. A lakosság 86 százaléka takarékoskodott valamilyen formában, 14 százaléka viszont egyáltalán nem. A takarékoskodás nagyrészt annak volt a függvénye, hogy az ember keresett-e annyit, hogy abból legyen mit félretenni.

Megkérdezték az embereket

Hogy mik voltak ezek a célok akkoriban, hogy milyen anyagi körülmények között éltek a magyar családok, arra az Országos Takarékpénztár megbízásából készített reprezentatív felmérés ad választ, amit a nyolcvanas évek közepén készítettek.

Az Országos Piackutató Intézet 3300 háztartást kérdezett meg arról, hogy mire gyűjtenek, és egyáltalán, mennyire terjedt el a takarékoskodás. A felmérés eredményét a Takarékpénztári Szemle 1986-1987-ben, három részben ismertette. A válaszokból nagyszerűen kirajzolódik a késő Kádár-kor szemlélete, és bepillantást kapunk a korszak álmodozóinak életébe.

A válaszokból kiderül, hogy a nyolcvanas évek vágyainak netovábbja a saját lakás, ház, illetve a kocsi volt. A válaszadók első helyen a lakásprobléma megoldását várták a félretett pénzüktől: 29 százalékuk lakásra, házra, 19 százalékuk pedig inkább autóra gyűjtött.

A lakás, a ház az elsődleges cél

A realitásokról sokat mond, hogy mit gondoltak, mikor fogják tudni megvenni, amire gyűjtöttek. A lakásra gyűjtők 38-44 százaléka csak 1990 utánra várta, hogy hozzájut az ingatlanhoz, ahogy a kocsira gyűjtők egyötöde is csak 1990 utánra tette, hogy összejön az autó még úgy is, hogy jelentős hányaduknak a felméréskor már rendelkezésére állt a kocsi megvásárlásához szükséges összeg. Igaz, 30 százalékuk meg úgy gondolta, hogy még az adott évben hozzájut a kocsihoz.

A válaszadók 14-14 százaléka elsősorban gyermekeik jövőjére gondolva tett félre, vagy azért, mert anyagi biztonságot jelent számára a félretett pénz. Csak a válaszadók 7 százaléka említett fő célként valamilyen tartós fogyasztási cikket, ugyanennyien említették az utazást és a nyaralást a legfontosabb célok között. A legkevesebben nyaralót, hétvégi telket illetve a bútorvásárlást említették elsődleges célként.

Az autóra megvan a pénz, csak kocsi nincs

Az is megmutat valamit a kor realitásáról, hogy milyen célokat fogalmaztak meg második helyen a válaszadók. Minden ötödik háztartás biztonsági tartalékként tekintett a félretett pénzre, a többiek – 18 százalékos arányban – gyermekük megsegítését, aztán tartós fogyasztási cikkek vásárlását, új bútort és a kocsit tették a második helyre. A harmadik célként is a legtöbben – a válaszadók 28 százaléka – biztonsági tartalékot képeztek, majd ezután a nyaralás következett.

A házra, lakásra gyűjtők között többségében voltak azok, akik valamilyen kistelepülésen, faluban éltek, míg a városiak közül kevesebben jelölték meg célként a lakást. Ennek feltételezhetően az lehetett az oka, hogy a városokban jobbak voltak a lakáskörülmények. A vidékiek új ház építésében látták a megoldást, a budapestiek lakásra tettek félre.

Annak, hogy ilyen nagy számban szerepelt a gépkocsi is a célok között, részben az a kényszerű helyzet volt az oka, hogy nehéz volt autóhoz jutni. Hiába rendelkezett valaki a kocsi árával, az még nem jelentette, hogy meg is tudja venni az új autót. Egy normálisabb autóra 5-6 évet kellett várni, és gépkocsi fedezeti betétre is szükség volt.

Utazni érdemes

Az autóra gyűjtők többsége is a községekből került ki, aminek feltételezhetően az volt az oka, hogy a budapestiek már akkor is az átlagnál nagyobb arányban rendelkeztek autóval. A vidék lassan, de biztosan zárkózott fel a fővárosi életszínvonalhoz.

A nyolcvanas években egyre intenzívebb volt az utazás iránti vágy, ami abból is látszik, hogy sokan erre tettek félre. Általában egy-két évig eltartott, mire összejött a pénz az utazásra, amire főleg budapestiek, magas jövedelműek és önálló foglalkozásúak tettek félre. Továbbá a 60 éven felüliek. Ők feltehetően azért gondoltak az utazásra, mert más nagyobb cél elérését már nem tartották reálisnak, és nagy valószínűség szerint már eleve rendelkeztek ingatlannal, autóval, szabadidejük pedig több volt, mint az átlagnak.

Tartós fogyasztási cikkekre nem volt érdemes félretenni. Az életszínvonal emelkedésével együtt járt, hogy a többség már korábban beszerezte, amire szüksége volt, és akkoriban még nem cserélték évente az emberek a eszközeiket. Az is feleslegessé tette a takarékoskodást ez esetben, hogy a kinézett holmit áruhitel formájában is megvehették.

Ember tervez

Arról is megkérdezték a felmérésben a háztartásokat, hogy az elmúlt években hozzányúltak-e a megtakarításukhoz, és ha igen, az eredetileg kiötlött célra költötték-e el a pénzt? A háztartások 93 százaléka hozzányúltak a betétjéhez, de csak a 64 százalékuk költött az eredetileg kitűzött célra. A többiek jelentős része nyugdíjas volt, aki a nyugdíjak reálértékének csökkenése miatt volt kénytelen felhasználni a megtakarítását.

A takarékoskodók 81 százaléka takarékbetétben tartotta a pénzét, a többiek inkább készpénzben. A legmagasabb jövedelemmel rendelkezők takarék és betétek helyett inkább vettek műkincset, ezüstöt, aranyat, vagy éppen ingatlant.

A takarékbetéttel rendelkező háztartások kétharmada nemcsak egy betéttel rendelkezett, hanem többel. Sok családban mindenkinek külön takarékbetétje volt, ami lehetőséget adott arra, hogy így egymás elől is eltitkolják a vagyoni helyzetüket.