Tudták, hogy szükség van rá

A Robinson Crusoe szerzője, Daniel Defoe már a 17. században arra biztatta a brit államot, hogy minél nagyobb tömegeknek tegye lehetővé takarékbetétek elhelyezését. A 19. század elején a brit parlamentben is elhangzott egy javaslat, ami kizárólag a munkásosztály részére állami postatakarékpénztárok létrehozását sürgette. A javaslatot elvetették abból a szent meggyőződésből, hogy a gazdasági életbe bármilyen állami beavatkozás kifejezetten káros.

Magán takarékpénztárak már abban az időszakban is működtek, és bár eredetileg humanitárius okból létesítették őket, egy idő után a financiális szempontok kerültek előtérbe. Alapvetően a pénzesebb rétegeknek nyújtottak szolgáltatásokat, és általában magas díjakkal dolgoztak, így kisebb betéteket nem érte meg betenni. Ráadásul kizárólag olyan helyeken létesültek, ahol megtérülésre számítottak, és a nyitvatartásuk sem a dolgozó emberek munkaidejéhez volt igazítva, ami a betétekkel kapcsolatos ügyintézést alaposan megnehezítette.

Végül 1861-ben a brit pénzügyminiszter 300 helyszínen állami postatakarékpénzárakat létesített, amik elképesztő eredményeket produkáltak, a lakosság betétállománya jelentősen növekedni kezdett.

Gyorsan népszerű lett

Az ötlet gyorsan elterjedt, Angliát követően Belgiumban, majd Olaszországban nyíltak postatakarékpénztárak. Ezekkel az volt a cél, hogy a betéteket állami garanciával biztosítsák, illetve a takarékoskodást általánossá tegyék. Az állam részéről a betétek pedig új pénzügyi forrást biztosítottak.

Ez a fajta intézmény jóformán egész Európában elterjedt, amit sokan nem nézték jó szemmel, mert az állam így jövedelemre tett szert.

De hogyan is épültek fel a postatakarékpénztárak?

Néhány kivételtől eltekintve a postatakarékpénztárak a kereskedelmi vagy a pénzügyminiszter, esetleg a posta fennhatósága alá kerültek, a közvetítőszervek pedig a legtöbbször a postahivatalok voltak, esetleg a jegybank fiókjai. A betétállományt állampapírokba fektették, de sok helyen igyekeztek a takarék üzletágon kívül egyéb feladatokat is rájuk bízni: biztosítást lehetett kötni vagy zálogkölcsönt nyújtottak, állami alapokat kezeltek, amik amúgy nem tartoznak a postatakarékpénztári feladatkörbe.

A kamat országonként és időszakonként folyamatosan változott, de azt tudni, hogy 1895-ben mindenhol 2-3 százalék között volt. A kamatot Angliában és Romániában havonta számolták, máshol viszont a félhavonkénti kamatozást vezették be, és azt is szigorúan meghatározták, hogy egy embernek csak egy betétkönyve lehet.

Magyarország sem maradhatott le

A világszerte egyre népszerűbb állami postatakarékpénztár-rendszer Magyarországon is cselekvésre késztette a kormányt. Amikor az 1870-es években először felmerült a királyi postatakarékpénztár létesítésének gondolata, előterjesztésében Takátsy József a budapesti közigazgatási bizottságnak Széchenyi Istvánt idézte, aki szerint “a kisebb makkból, ha nem romlott, idővel termő tölgyfa lesz, csak semmi el ne gázolja”. Pont ez történt: a bizottság támogatta az ötletet, de a földművelés-, ipar-, és kereskedelmi miniszter nem találta az időpontot alkalmasnak a postatakarékpénztár létesítésére, és lesöpörte az asztalról a kezdeményezést.

1882-ben viszont már miniszteri szintig jutott az elképzelés. Ordódy Pál a parlament elé vitte volna a kérdést, de távozása után a téma ismét elsikkadt. Végül Baross Gábor közmunka és közlekedésügyi államtitkár az ausztriai postatakarékpénztár működését megvizsgálva, 1884-ben törvényjavaslatot készített a királyi postatakarékpénztár felállítására.

A törvényjavaslat azzal indokolta az állami postatakarékpénztár alapítását, hogy a magán takarékpénztárak nem biztosítják a takarékosság hazai fejlődését. Problémát okozott, hogy csak szórványosan voltak megtalálhatók az országban, az embereknek pedig se pénzük, se idejük nem volt elutazni azokba a városokba, ahol működött ilyen, ezért postai infrastruktúrára volt szükség.

Kis egzisztenciák

A postatakarékpénztárban nem a magánpénztárak versenytársát, hanem annak kiegészítőjét látták. A törvény 1885 áprilisi tárgyalásakor Hegedűs Sándor képviselő a takarékosság hiányáért nem a népet, hanem az “alkalom hiányát” hibáztatta. A takarékpénztárak létrehozásához kimondottan a “kis egzisztenciák” takarékossági hajlamának felélesztése vezetett, működését pedig szociálpolitikai szempontok irányították.

A takarékosság a közjót szolgálja, előmozdítja a szorgalmat, a becsületességet és a józanságot, érveltek a vitában. Az már a nemzetközi példákból látszott, hogy az állam ráadásul forráshoz juthat a postatakarékpénztár révén. Volt, aki az agrárium fejlesztésére, vízszabályozásra, útépítésre szerette volna fordítani az így keletkező pénzeket, ezzel szemben álltak azok, akiknek nem tetszett, hogy az állam így akar magának jövedelmet biztosítani. Végül Baross Gábor beszéde után 1885. május 11-én a parlament elfogadta a törvényt, a Magyar Királyi Postatakarékpénztár pedig 1886 február elsején megkezdte működését.

Az évről évre erősödő postatakarékpénztár az I. világháborúra igen fontos szereplője lett az Osztrák-Magyar Monarchia gazdaságának, ebből finanszírozták a hadianyagokat, a rekvirálásoknál pedig forrásként jelentkezett, ám a vesztes háború súlyosan megrázta a pénzintézetet.