(A cikk a Múlt-Kor Történelmi Magazinnal együttműködésben készült.)

Leegyszerűsítve, amíg a pénztárca a mozgásban lévő ember társa volt, addig a persely a letelepedett életmód eszközévé, a túlélés zálogává lett az emberiség számára. Ötzi, az 5000 éves mumifikálódott vadász használati tárgyai között már ott volt a pénztárca, de a persely megjelenése is hasonlóan messzi időkbe vezet vissza.

Már a korai embernek is égető szüksége volt kézműves tárgyakra. Ennek hiányában „vagyonukat” olyan félreeső helyen – faodúban, sziklák között, barlangokban, ásott üregekben, házfalakba építve – rejtették el, ahova nem tudtak visszatérni később, vagy egyszerűen már nem találták meg az elrejtett javakat. A kalózok kincses szigete is egy hasonló szituációt rögzít, ami mind a mai napig megragadja a képzeletünket.

Már a kezdetek kezdetén is törték a malacot

Bármennyire fontos is volt az értékek biztonságos tárolása, a régészeti kutatások során mégsem kerültek elő hatalmas „perselyleletek”. Ennek egyszerű oka az volt, amikor megtelt a „tároló” vagy a félretett értékeket felhasználták, őseink összetörték őket. Merthogy az első perselyek kialakítása nagyon „minimalista” lehetett, akár égetett agyagból, cserépből, kőből, üvegből, kerámiából, fémből vagy állati bőrből készültek csak a funkció számított, nem kaptak díszítő elemeket, nem szolgáltak reprezentációs célokat, így gazdájuk érzelmileg sem kötődött hozzájuk.

Az egyik legkorábbi „persely- vagy házi trezor lelet” a Kr. e. 2. századból, Kis-Ázsiából, a Priéné görög kolóniából származik. A Római Birodalom területén is számos hasonló eszközt találtak, Pompeji, Herculaneum, de a korban kieső, távoli tartományoknak számító Anglia, a Rajna-vidék, sőt Aquincum is gazdagította a „perselyrégészeti” anyagot. Sőt, az értékmegőrzés tárgyi formája egyetemesnek mondható, hiszen Kínában (a Déli Song-dinasztia idejéből) és Jáva szigetén is hasonló leletekre bukkantak a régészek.

Malacod van!

Ha behunyjuk a szemünk, a legtöbbünk számára a persely szóra egy malac jelenik meg. A 20. századra popkulturális ikonná váló malacpersely története kifejezetten kacskaringós. Az első malacpersely leletek Jáváról származnak, a 13. században virágzó Madzsapahit Birodalom területéről. Az itteni perselyek modellje természetesen nem az általunk is ismert európai fajták, hanem a helyi, hatalmas gömbszerű disznók voltak. A malac és a spórolás szó ebben a kultúrában egy szóban forrt össze, a cèlèngan kifejezés egyszerre jelenti mindkettőt. A malac és a pénz rokonsága a kínaiak figyelmét is megragadta. A rézpénzeket tároló edényeket azért formázták meg ilyenre, mert a disznó kereksége, kövérsége a jólétet, a sárban hempergő életmódja pedig az anyagi világgal való szoros kapcsolatát szimbolizálta.

A malacok Európába érkezésének pontos történetét nem ismerjük. A hagyomány számon tart egy Odoric nevű itáliai ferences szerzetest, aki állítólag jávai missziós utazása alkalmával hozta be kontinensünkre a disznó alakú perselyt, de erre nincs írásos bizonyíték. Továbbá nehezen hihető, hogy az istenes ember egy tisztátlan, pogány szimbólumot cipelt volna végig a fél világon. Vélhetően itt is egy univerzális antropológiai jelenségről van szó, ahogy Jáván és Kínában, a világ más helyein is – már ahol fogyasztottak disznóhúst – a gazdag táplálékforrásnak számító malacban látta meg az ember a jólét szimbólumát.

A malacok sztárolásában a németek élen jártak, a türingiai Billebenben már a 13. században igen mutatós malacperselyeket készítettek. A kultusz mind a mai napig tart, Stuttgartban például külön múzeumot nyitottak a sertések tiszteletére, ahol több mint 50 ezer malacpersely tiszteleg a gazdaságot és szerencsét szimbolizáló állat előtt. Ez utóbbi kapcsolatra egyébként etimológiai, nyelvi bizonyítékok is rendelkezésünkre állnak. A Schwein gehabt (magyarul: malaca van), illetve a Glücksschwein (magyarul: szerencsemalac) kifejezések – sváb közvetítés révén – a magyarban is ismert kifejezések, ahogy az Egyesült Államok malacperselyes hagyománya mögött a betelepülő német telepesek állnak.

Lehetne tehén is a persely?

A nyelvészetnél maradva, a malacperselyek hódítására létezik egy másik magyarázat is, amely az angol nyelvtörténet rejtelmeibe vezet be bennünket. Az ókori hagyományokat követve, a középkorban a megtakarított érméket egy narancssárga színű égetett edényben tartották, amit az angolszász világban pyggnek hívtak. Nem elmélyedve az óangol nyelv hangtani változásaiban annyi megállapítható, hogy a korai perselyt jelölő pygg szóban az „y” hang több lépésben „i”-vé alakult. Eszerint tehát a „piggy bank”, az angol malacpersely, egy véletlen hangtani egyezésből fakadó baleset eredménye. Akárhogy is történt, a 19. században a fazekas mesterek pénzérméket tároló eszközül már nem agyagkorsókat, hanem a ma is ismert mosolygós vagy éppen duzzogó, heverő, nyújtózkodó malacperselyeket kínáltak vevőiknek.

Természetesen a persely nem csak malac formában fejlődött az évszázadok során. A templomi perselyek is igen erős hatást fejtettek ki, főleg a módosabb társadalmi csoportok között. A templomi adakozás eme diszkrét, de kifejező eszköze világi használatában is hódított. A 16. századi Angliában könnyű és olcsó, úgynevezett Tudor-perselyeket használtak sok helyen, legfőképp a színházakban, a templomi adományokhoz hasonlóan ebben szedték össze a jegyárakat. Miután mindenkitől beszedték a belépő díját, a perselyt összetörték és a romok közül „kimentették” a pénzt.

Amikor a malac nagyra nő…

A modern korban kiépülő pénz- és bankrendszer révén a klasszikus „perselykultúra” új szintre emelkedett. A protestáns életeszmény, illetve sokak szerint az ezzel párhuzamosan kialakuló kapitalizmus megteremtette az előre látás, a tudatos, hosszú távú élettervezés igényét. Ennek egyik eszköze a takarékoskodás volt, amely alaperénynek számított, és hatása kiterjedt a társadalom gazdag és szegényebb csoportjaira egyaránt. Svájcban már a 18. században kialakultak a cselédpénztárak, amik segítségével az alacsony keresetű emberek is pénzt tudtak felhalmozni a maguk és családjuk számára.

Mint arról az OTP Bank Pénzügytörténeti Gyűjteményében található mintegy 1500 darabos perselygyűjtemény is árulkodik, a perselyek virágkora ahhoz a korhoz kapcsolódik, amikor a közgondolkodás, így a pénzintézetek kommunikációjának középpontjában is a takarékoskodás állt. A 19. század második felében, illetve a 20. század nagy részében otthon és az iskolában minden gyereknek elmondták, hogy a takarékos ember, és végső soron az egész közösség a félretett fillérek révén komoly tőkéhez juthat. Ennek a takarékosságnak foglalata, a persely ezért igyekezett megszólítani a gyermekeket, felkelteni figyelmüket, játékos formában rávenni őket a spórolásra.

Mióta van magyar malacpersely?

Magyarországot ez a szellemi és gazdaságszervező áramlat viszonylag későn érte el, jól lehet például Fáy András már a 19. század közepén megfogalmazta a takarékosság egyéni és társadalmi hasznát és szükségességét. Nem véletlen tehát, hogy a magyar persely szó német átvétel. Először pewssely alakban jelent meg, a buksza szóval együtt a német Büchse/Püchse, illetve a latin Bursa (pénztárca, erszény) szóból származtatják.

Magyarországon még a 20. században is elterjedt volt az a felfogás, miszerint a perselybe csak kis értékű pénzérme kerülhet, a „nagypénzeket” fazékba, zsírosbödönbe, befőttesüvegbe, vagy éppen párnába varrva rejtette el a magyar. A 19. század végére azonban megérkezett hozzánk is a malacpersely divat, az iparművészeti alkotások a nyugati mintákat utánozták. A 20. században a polgári használatban lévő malacperselyek általában porcelánból, a népi alkotások mázas, égetett agyagból vagy kerámiából készültek.

Napjainkra nemcsak a takarékossághoz való viszonyunk, hanem maga a pénz is alapvető változásokon ment keresztül. Ennek ellenére a malac, mint szimbólum, illetve valamilyen mértékben a persely, például mint adakozó-, támogató eszköz nem tűnt el teljesen hétköznapjainkból, nyelvünkből, kultúránkból. A digitális banki felületeken vagy néhány nagyvállalat logójában továbbra is ott mosolyog ránk a röfi, ami a szerencse és a jólét mellett immáron a pénzügyi tudatosság szimbóluma is lett egyben.