Száz éve, 1924 októberében az olasz Cassa di Risparmio delle Provincie Lombarde bank fennállásának századik évfordulóját egy grandiózus konferenciával ünnepelte. A konferencia a bank saját PR-akciójának indult, ami a kor egyik legnagyobb pénzügyi eseményévé nőtte ki magát. A színültig megtelt Teatro Líricóban megjelent maga Mussolini miniszterelnök, és az olasz gazdasági miniszter is beszédet mondott.
Magyarok csak outsiderként
A konferencián közel ötszáz banki, takarékpénztári vezető jelent meg, a legtöbben Olaszországból és Franciaországból, illetve Németországból, de más európai országok bankárai, továbbá dél-amerikai, észak-amerikai pénzintézeti vezetők is nagy számban képviseltették magukat, köztük a maroknyi magyar delegátus. A magyar pénzintézeteket többek között Baross Gábor a Magyar Királyi Postatakarékpénztár vezérigazgatójaként, illetve Pósch Gyula, a Pesti Hazai Első Takarékpénztár igazgatójaként képviselte, aki később a nyilas hatalomátvételig a Magyar Nemzeti Bank élén is állt, továbbá Windisch Herman kincstári főtanácsos, a Pénzintézeti Központ ügyvezető igazgatója.
A takarékpénztáraik I. nemzetközi kongresszusának krémje
Mussolini és az energiaforrás
Windisch Herman a Budapesti Hírlapban írt a milánói konferenciáról, és megpróbált reális képet adni Magyarország új helyéről a vesztes világháború után. Windisch árnyalta például az olasz-magyar kapcsolatokra vonatkozó hagyományos képet. Olaszország győztesként került ki a harcokból, és Windisch szerint önmagában az már nem elég az olaszok szimpátiájához, hogy valaki magyar. Az olaszokat hűvös és racionális emberként jellemezte ott, ahol érdekeiket meg kell védeni. Az olaszok győztesként azt is megengedték maguknak, hogy a háborús vesztes német és osztrák vendégek számára nem biztosítottak hivatalos tolmácsot a konferencián. A tanácskozás amúgy elhúzódott, mert minden felszólaló előadását angolra és franciára is lefordították. Windisch nem hagyja szó nélkül az olaszok körében egyre népszerűbb fasizmust sem, és érezhető szimpátiával említi, hogy egy kirándulásra velük tartott Mussolini, akit minden településen ezrek éljeneztek, amiből ő arra a következtetésre jutott, hogy itt a “néplélek olyan hatalmas energiaforrásával áll szemben, amely helyes irányba terelve, a nemzeti erőfeszítés legszebb alkotásaira képes”.
A konferenciára a nyilvánvaló önpromóció mellett amiatt is igény mutatkozott, mert számos országban másképpen látták a takarékkal, takarékpénztárakkal kapcsolatos kérdéseket. A gazdaság még alig tudta kiheverni a néhány évvel azelőtt befejeződött I. világháborús pusztításokat, a hanyatlás, az ijesztő mértékű infláció következtében az emberek eladósodtak. A világháborúban győztes országok valutái ugyanakkor stabilizálódtak, és megcsillant a remény a fejlődésre, a további gazdasági lépések megvitatására ideális terep lehetett volna ez a konferencia.
A Cassa di Risparmio delle Provincie Lombarde épülete belülről
Muszáj takarékoskodni
A konferencia által javasolt témák nagy részében azonban nem sikerült konszenzusra jutni. A napirendi pontok között a második viszont azt a kérdést járta körül, hogy hogyan lehet a takarékosságnak propagandát csinálni, mivel a takarékoskodást “az elpusztult tőkék pótlására igen alkalmas eszköznek tartják”, ahogy az Új Nemzedék írta 1924. október 31-én.
A takarékosság propagálása ezt megelőzően sem volt újdonság. A milánói konferencián elhangzott, hogy plakátok és a sajtó mellett több helyen azzal is a takarékosság eszméjét terjesztik, hogy minden évben egy-egy iskolai tanítási napot annak szentelnek, hogy a diákokat felvilágosítsák a takarékosságról. Ehhez a témához a magyarok azért nem szóltak hozzá, mert az Újság 1924. november 9-iki száma szerint az akkori kultuszkormány “vajmi nehezen volna megnyerhető egy ilyen tervnek, amely a magyar köztudat szerint a bankok anyagi érdekeit szolgálja”.
A konferencia során számos ország takarékossági grafikonját bemutatták. A magyar adatok 1921-től indulnak, hiszen a Trianon előtti időszak torzította volna , például a Jugoszláv eredményeket is.
A persely is megoldás
A takarékosság eszméje Magyarországon régóta ismert volt, az első takarékpénztárak is azzal a kifejezett szándékkal jöttek létre, hogy a szegények megtakarításait növeljék. A század elejétől fogva a pénzintézetek gyakorlatiasabb példákat követve fém perselyeket adtak betéteseiknek, akik abba dobálták fillérkéiket, miközben a kulcs a takarékban maradt.
A milánói konferencia legmaradandóbb döntése máig ható: Ázsiától Amerikáig 28 ország küldöttei “fordultak a világ takarékpénztáraihoz, hogy ünnepeljék a jövőben október utolsó munkanapján a Takarékosság Világnapját”. Nem sokkal később a magyar kormány is felállított egy takarékossági bizottságot, amelynek célja, az állami élet minden vonalán a takarékosság elvének keresztülvitele és ennek ellenőrzése volt.
Az OTP 1964-ben csatlakozott a takarékossági világnapi mozgalomhoz.
Szerző:
OTPédia
Források:
Budapesti Hírlap 1924. október 26., Budapesti Hírlap 1924. október 31., Uj Nemzedék 1924. október 31., Budapesti Hírlap 1924. november 4., A takarékossági világkongresszus jegyzőkönyve.
Érdekesnek találtad? Ha tetszett, nyomj a gombra!
0
