(A cikk a Múlt-Kor Történelmi Magazinnal együttműködésben készült.)

Társadalmi földcsuszamlás a dualizmus utolsó évtizedeiben

1910-ben a Magyar Királyság kiterjedése 325 ezer négyzetkilométer volt, ahol 20 millió ember élvezte a „boldog békeidők” gazdasági fejlődését. Ha területileg nem is egyenlő mértékben, de az iparosodás a teljes lakosság életét megváltoztatta, aminek hatására a foglalkoztatási szerkezet jelentős mértékben átalakult az első világháborúra. Ennek szembeötlő jeleként új társadalmi osztályok alakultak ki, amik közül a modern városi polgárságot, az ipari munkásokat, illetve a folyamatosan gyarapodó értelmiséget kell kiemelni. Vidéken lassan megindult a jobbágyparasztság felbomlása, de az új társadalmi értékrendek mellett masszívan tartotta magát a történelmi-rendi társadalomszerkezet is.

Erdei Ferenc megállapítása szerint Magyarországon kialakult egy kettős társadalmi szerkezet, ahol a két meghatározó csoportot a vagyoni eloszlás, illetve a modernizmus-tradicionalizmus mentén lehetett elválasztani. A társadalom csúcsán is megfigyelhető ez a törésvonal, ahol a nagybirtokos, arisztokrácia, illetve a gyártulajdonos nagypolgárság állt, akiknek életmódja, világfelfogása nagyban különbözött egymástól. A 20. század a társadalmi mobiltás jegyében indult, a feltörekvő társadalmi csoportok, bankárok, gyárosok vagyona utolérte, sőt sok esetben be is előzte a nagybirtokosokét. Mellettük a középbirtokosok - akik társadalmi befolyásuk révén a legnagyobb eséllyel indultak a nyugdíjat és más kedvezményeket kínáló állami hivatali státuszok megszerzéséért -, illetve a megerősödő és meghatározó szellemi befolyást szerző értelmiség játszottak még jelentős szerepet.

A társadalmi változások ellenére Magyarországon még mindig a kisbirtokos parasztság alkotta a társadalom gerincét, de a kisiparosok és a kereskedők száma is gyarapodásnak indult a korban. A társadalom alján elhelyezkedő városi munkásság, azaz a proletariátus kereseti szempontból rétegzett volt. A legnehezebb dolguk a mezőgazdasági napszámosoknak volt, hozzájuk lépest egy betanított munkás vagy egy városi cseléd akár dupla annyit tehetett zsebre, igaz ez utóbbi esetében nagyon nem volt mindegy, mennyire volt urbanizált, illetve az is számított, melyik nemzetiséghez tartozott a cseléd.

Fizetések a csonka Magyarországon

Az első világháborút követő infláció, gazdasági válság, a Tanácsköztársaság körüli anarchia, Trianon sokkja egycsapásra végett vetett a kiegyezés utáni aranykornak, de ettől függetlenül a társadalmi átalakulás nem állt meg: egyre fontosabbá vált az ipari termelés növelése. Az 1920-as népszámlálás adatai szerint a békekötés utáni Magyarország lakosságának száma 7,9 millió fő volt. Tíz év múlva, 1930-ban ez a szám 8,6 millió, 1941-ben pedig 9,3 millióra nőtt. A területi veszteségek miatt értelemszerűen csökkent a nagybirtokosok száma, ami a polgári társadalmi csoportok további erősödését eredményezte. A középosztály összetétele egyre heterogénebb lett, a középbirtokosok egy része felemelkedett és jelentős állami hivatalokat látott el (lásd a Horthy-család).

De tekintsünk be a korabeli pénztárcákba. Romsics Ignác hazán 20. századi történetéről írt művében található számítások alapján (amiket Matolcsy Mátyás állított össze) meghatározható az átlagos kereset, amely viszont jól megmutatja a korszak aránytalan jövedelmi viszonyait.

A győztes mindent visz

Nem meglepő módon a fizetési piramis csúcsán a nagybirtokos réteg és a nagypolgárság áll, akiket ekkorra már egzisztenciálisan szinten nem lehet megkülönböztetni. A statisztikai adatok 1930-1931 vonatkozásában némileg torzultak lehetnek – ekkorra már Magyarországot is elérte a gazdasági világválság -, de a táblázatban látható adatok így is jó kiindulási pontot jelentenek a jövedelmi viszonyok megállapításához.

A hazai átlagkereset, azaz az egy főre jutó, a családtagokat, tehát a gyereket is számításba vevő éves jövedelem 534 pengő volt. Ehhez képest egy nagybirtokos vagy egy nagypolgári családban az egyfőre jutó éves bevétel ennek 30-szorosa, 17 800 pengő körül mozgott. Az úgynevezett „felső 52 ezer”, tehát a teljes népesség 0,6%-a rendelkezett a teljes vagyon 20%-ával: ez az eloszlás még az Egyesült Államokkal összehasonlítva is irreálisan igazságtalan volt.

Középen, de hol?

A Horthy-korszak legendás középosztályának fizetése széles skálán mozgott. Herczeg Ferenc, a korszak legnépszerűbb írója 1940-ben 76 ezer pengőt vihetett haza, Kernstock Károly festőművész pedig 56 ezer pengőt (adózás előtti összegről van szó), ehhez képest a miniszterelnök havi javadalma „csak” 2785 pengőt tett ki. Megélhetési problémái persze ez utóbbinak sem igen lehettek, ahogy a táblázatból kiderül, 1927-ben egy gyapjú férfiöltönyért 56 pengőt kértek a kereskedők.

Természetesen, ha jobban szemügyre vesszük a középosztályt, nem ezek a művész fizetések számítottak átlagosnak. Sokkal inkább az 1000 pengős bér (amely még mindig az országos átlag kétszerese volt). Egy egyetemi oktató kezdő havibére 574, egy középiskolai tanáré 226, míg egy alsó tagozatos pedagógusé 163 pengő volt, viszont ezek a bérek a karrier ideje alatt fokozatosan emelkedtek. Szekfű Gyula, történész, publicista, egyetemi tanár 1942-ben 33 ezer pengőt keresett. Ugyanannyit, mint a kor színészsztárjai, akik a Rudasfürdő gőz részlegében mindössze két pengőért kényeztethették magukat.

Voltak, akik éheztek

A középosztály alatt található átmeneti csoportok bérezése, a városi és vidéki kispolgárok, akik a hivatalsegédi állásoktól felfelé, egészen a csendőrig töltöttek be pozíciókat, már sokkal kiegyenlítettebb. A legrosszabb helyzetben a kisiparosok voltak, akik 320 pengőt kerestek átlagban egy évben, míg egy sima közrendőr 1941-ben havi 80 pengőt kapott szolgálataiért.

Ebben az időszakban a legnagyobb dolgozó tömeg a parasztság volt, mintegy 4-4,5 millió fővel. A mezőgazdasági bevételek holdanként átlagosan 100-150 pengő között mozgott, ami azt jelentette, hogy egy nagyobb család folyamatos ellátásához legalább 20 hold föld kellett. Azok a kisbirtokosok, akik néhány holdon gazdálkodtak sokszor kerültek szorult helyzetbe emiatt, ami felvetette a földreform szükségességét.

A társadalmi ranglétra alsó részéhez közeledve a föld nélküli uradalmi cselédekkel kell kezdenünk a sort, akik az 1930-as években 205 pengőt vihettek haza egy évben. Legalul a szintén földnélküli napszámosok álltak, akik egy évben nem nagyon tudtak többet összeszedni 183 pengőnél. Ennek tükrében nem csoda, hogy ezek a családok rendszeresen éheztek, a gyerekek tejet csak ünnepnapon láttak, hiszen a tehéntej ára a korban fél pengő volt. Hozzájuk viszonyítva a szintén az alsó osztályba sorolt városi ipari munkásság magasabb életszínvonalat biztosíthatott magának. A szakmák alapján nagy volt a szórás, 1938-ban a nyomdászok 2300 pengős fizetést vittek haza. Ugyanebben az évben a textilipari munkások, akiknek legtöbbje nő volt, a legtöbbször 1000 pengőt sem tudtak megkeresni.

Keresd a munkát!

A kereseti gondok, illetve a folyamatosan növekvő lakhatási és élelmiszerköltségek miatt egyre általánosabbá vált a korban, hogy a családfenntartó mellett a többiek is igyekeztek munkába állni. Nem csoda, ha azt látjuk, hogy például egy jobb minőségű vágódeszkáért 5 pengőt is elkértek a boltban. A szegényparaszti réteg valamennyire számíthatott az állam támogatására, ami különböző pótlékok, egészségügyi ellátások formájában jelentkezett.

Összefoglalva a 20. század első felét Magyarországon is a társadalmi mobilitás, a városiasodás folyamata határozta meg, ugyanakkor az ezeket kísérő politikai és gazdasági változások, az egyre szélesebbre nyíló kereseti olló megingatták a társadalmi egyensúlyt. Az egzisztenciális szakadék, amely elválasztotta a szegényeket a felső osztály gazdagjaitól nemzetközi összehasonlításban is kirívóan igazságtalan volt. A kevés gazdagnak a francia riviéra, a nyomorgó tömegeknek a havi egyszeri tejfogyasztás jutott.