(A cikk a Múlt-Kor Történelmi Magazinnal együttműködésben készült.)

Hitelezés az Ókorban

A bibliai Ószövetségben található mózesi törvények kifejezetten korlátozzák a hitelezőt, a zálogba kapott javak öncélú felhasználását, illetve a kamatszedést is. „Ha pénzt adsz kölcsön egy szegény embernek, aki népemből való, és melletted él, ne bánj vele úgy, mint egy uzsorás: ne vessetek ki rá kamatot!” (2Móz 22, 24–25) Ezt a parancsolatot megerősíti a Második Törvénykönyv is: „Ha kölcsönadsz valamit felebarátodnak, ne menj be a házába, hogy zálogot végy tőle! Állj meg kint, és az az ember, akinek kölcsönt adtál, maga vigye ki hozzád a zálogot. De ha nincstelen az az ember, ne feküdj le a zálogba vett ruhájában, hanem napnyugtakor add vissza neki a zálogot, hogy a saját felsőruhájában fekhessen le. Ő áldani fog téged, te pedig igaz leszel Istened, az Úr előtt.” (5Móz 24, 10–13)

A fenti mózesi törvényeket olvasva nem nehéz felfedezni, hogy konkrét történelmi tapasztalatok elevenednek meg bennük.

Szinte az összes ókori társadalomban mély nyomott hagyott, illetve hatalmas társadalmi feszültséget szült az adósrabszolgaság kialakulása, amikor is az adósok önhibájukon kívül – például sorozatos természeti katasztrófák miatt – nem tudtak törleszteni, így a zálog végül saját és családjuk szabadsága lett.

Mi adtak nekünk a rómaiak?

A római jog a hétköznapi igényeket követve több megoldást is kidolgozott a zálogosításra. Az első zálogtípus a fiducia volt, amikor is a zálogba tett érték birtoka és tulajdonjoga is a hitelező kezébe került azzal a kikötéssel, hogy az adósság törlesztése után köteles azt visszaszolgáltatni az adósnak. Később jött létre a pignus, amely már jobban védte az adós érdekeit, ebben az esetben a hitelező csak a birtokjogot kapta meg. A hypotheca esetében a zálog átadása sem történt meg, a hitelező csak elismervényt kapott annak lekötéséről. Ez a forma hasonlít leginkább a mai jelzáloghitelekhez, azzal a különbséggel, hogy nyilvántartás nem készült az ilyen ügyletekről, ami az elszámolás során sokszor visszaélésekre adott alkalmat.

Mindeközben Kínában

A történelem első ismert zálogházai a kínai birodalomban nyíltak meg. Talán meglepő, de a Kr.u. 5. században, ha valakinek pénzre volt szüksége a templomba, egészen pontosan a buddhista kolostorokba látogathatott el hitelért. A hitelintézeti működést hamarosan átvették a kereskedők, a földbirtokosok és a hivatalnokok is. A 17. század második felében, a Csing-dinasztia korai időszakában már 20 ezer zálogház működött szerte a birodalomban, a legnagyobbakat pedig a császári államháztartásért felelős hivatalok üzemeltették.

Kegyes zálogház Itáliában

Kontinensünkön nagyon sokáig minden jogi korlátozás és ellenőrzés nélkül, magánszemélyek között folytak a zálogügyletek. Nem véletlen tehát, hogy elterjedtté vált az uzsora, vagyis az irreálisan magas kamatra adott hitel gyakorlata. A szabályozás kialakulását gátolta, hogy a keresztény egyház nem engedélyezte a kamatszedést hívei számára, így nem indulhatott el a hitelintézetek fejlődése. Ez a tiltás természetesen nem tudott a természetes gazdasági működés útjába állni teljesen, hitelre minden korban szükség volt, a tiltás csak azt eredményezte, hogy az adósok kiszolgáltatottak maradtak hitelezőikkel szemben. Végül az egyház, egészen pontosan a szociálisan érzékeny ferences rend mégis lépett, 1462-ben megnyílt a középkori Európa első zálogháza Perugia városában, amely a mons pietatis (monte di pietà, a kegyesség hegye) nevet kapta.

A mons pietatis kitűzött kegyességi célja volt, hogy az adósok érdekeit szolgálja. A zálogházba adott tárgyak értékének kétharmadát kapta meg az adós, a hitel törlesztésére pedig egy év állt a rendelkezésére. A keresztény zálogház érdeme nemcsak a szolidaritás volt, az itt felszámolt 4-12%-os kamat, amely az önfenntartáshoz kellett, nagyon kedvezőnek számított a korban. Ebben az időszakban Firenzében 20%-ban maximalizálták a kamatlábat, de a gyakorlatban egy toszkán bankár akár 30-35, sőt 60%-os kamatot kért adósától. A perugai mons pietatis egészen a modern korig működött, csak 1972-ben olvadt be a helyi takarékbankba. 2005-ös megszűnése előtt létrejött egy Fondazione Cassa di Risparmio di Perugia nevű emberbaráti szervezet, amely mind a mai napig aktív Umbria tartomány központjában.

A perugai zálogház mintájára számos hasonló egyházi és állami fenntartású intézmény jött létre Itáliában, Franciaországban és a német tartományokban, Közép- és Kelet-Európa azonban lassan reagált a kezdeményezésre. A Habsburg Birodalomban I. Lipót foglalkozott először a kérdéssel, 1692-ben bizottságot hozott létre, amely az uzsorások tevékenységét volt hivatott ellenőrizni, illetve a túlkapásokat visszaszorítani. Ez a bizottság fogalmazta meg a szegények érdekeit védő, őket segítő zálogház létrehozásának javaslatát. A javaslatot végül I. József császár tette gyakorlattá, 1707-ben alapította meg az első osztrák zálogházat, amely későbbi székhelye, az Ágoston-rendi kanonokok egykori Dorottya-kolostora után a Dorotheum nevet kapta. Ez ma Közép-Európa legnagyobb zálogháza, az évente megrendezett mintegy hétszáz árverés lebonyolítását több mint száz szakértő munkája támogatja.

Zálogházak Magyarországon

Hazánkban az uzsora-kérdés rendezése még tovább tartott. Hitelintézetek, törvényi szabályozás hiányában, illetve az elérhetetlen messzeségben található bécsi versenytársak miatt tulajdonképpen szabad rablás folyt Magyarországon. Az első lépést Mária Terézia tette meg, 1773-ban, Pozsonyban, a Magyar Királyság akkori fővárosában megalakult a Domus Fiduciaria. Az első magyar zálogház megalapítása mögött azonban nemcsak emberbaráti indíttatás állt, az zálogház bevétele egy kevésbé népszerű intézmény fenntartásához kellett. Egy évvel korábban, 1772-ben nyílt meg Szempczen (Szenc, ma: Senec, Szlovákia) a Magyar Királyság első állami börtöne. A Zucht- und Arbeitshaus, vagyis a „fenyítő- és dologház” létrehozásához a telket Esterházy Ferenc, udvari kancellár ajánlotta fel, a működési költség azonban nem állt teljes egészében az udvar rendelkezésére. Itt jött a zálogház a képbe, ennek jövedelme támogatta a börtön működését. A királynő 1773. január 15-én kelt leiratában adott engedélyt a zálogház megalapítására, az alapító oklevelet augusztus 23-án írták alá.

A Domus Fiduciaria indulása azt mutatta, volt piaci igény a zálogházra. Az első három nap folyamán 509 forint kölcsönt vettek fel Pozsonyban, cserébe 42 darab értékes tárgyat hagytak az intézményben. A hitel kamata 6% volt, a kölcsön visszafizetésére egy év és hat hét állt az adósok rendelkezésére, ha a határidőt nem sikerült betartani, a Domus Fiduciaria elárverezte a zálogot. A zálogház megszabta azt is, milyen értékek kerülhettek az intézménybe. Tilos volt például magas állami kitüntetéseket (a Szent István-rend és az aranygyapjas rend jelvényeit) zálogba dobni, de nem fogadtak be fegyvereket sem, ahogy a zálogház védte magát attól is, hogy könyvekkel, ruhaneművel, edényekkel vagy más, hétköznapi tárggyal érkezzenek az ügyfelek.

A kezdeti lelkesedés azonban alább hagyott Pozsonyban, az 1770-es évek végére a zálogház bevételei nem finanszírozták a börtön ezer forintos fenntartási szükségletét sem. II. József 1787-ben a királyi zálogházat Budára, az ország belső ügyeit intéző Helytartótanács székhelyére költöztette, majd 1802-ben ismét csomagolt az intézmény, ezúttal a Duna túlpartjára, Pestre, a Pálos és Hajdú utcák sarkán álló volt klarissza zárdába költözött. Az 1848–49-es szabadságharc idején a zálogházak forgalma ideiglenesen visszaesett, de ez nem tartott sokáig. 1860-ban a pesti városi tanács engedélyezte a magán-zálogközvetítői tevékenységet, ami azt jelentette, hogy közvetítők révén a zálogházi szolgáltatást olyan emberek is igénybe vehették, akik a földrajzi távolság vagy más ok miatt addig nem tudták megtenni ezt. Az 1881. évi XIV. törvénycikk szigorúan szabályozta az engedély megszerzésének és a közvetítői munka végzésének kereteit.

Háborús évek

Az első világháború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a korona hiperinflációja, vagyis a pénz elértéktelenedése, továbbá a zavaros forradalmi évek elfordították az embereket a zálogházaktól. A forgalom radikális csökkenése miatt számos magánzálogház csődbe ment. 1924-ben az állami zálogházak kezelését a Postatakarékpénztár vette át, illetve a siker érdekében igyekeztek adminisztratív eszközökkel kiszorítani a magánzálogházakat a piacról. Ebben az időszakban született meg Pesten a „zaci” szó, ami később már országszerte a zálogház szinonimája lett.

Értelemszerűen a második világháború is súlyos csapást jelentett a zálogüzlet működésére. Az országot megszálló német és orosz hadsereg nagyjából 200 ezer zálogtárgyat rabolt el a Központi Zálogházból, de a magánzálogházak sem jártak jobban. A hatalomba kerülő kommunista párt népnyúzó intézményként tekintett a zálogházakra, ezért minden eszközzel – a kamatok és a hitelnyújtási feltételek korlátozásával igyekezte ellehetetleníteni működésüket. Limitálták például a kölcsönösszeget, legfeljebb 500 forint hitelt lehetett adni (ez mai értéken 100 ezer forint körüli összegnek felel meg), így az értékesebb aranytárgyakat nem érte meg zaciba adni. Az állami korlátozások ellenére 1953-ban így is 2 millió 149 ezer zálogtárgyat vittek a zálogházakba, amiért összesen 183,2 millió forint hitelt kapott a lakosság, amelynek zálogkölcsönigénye a központi törekvések ellenére nem szűnt meg.

Ma is csak óvatosan!

A 1990-es években érkező rendszerváltozás és a gazdasági nyitás hatására a zálogházak újra szárnyalni kezdtek, több ilyen cég is alakult Magyarországon. Ennek hatására a záloghitel ma is jövedelmező üzlet. Ugyanakkor érdemes itt is elmondani, a „zaci” egyszerű megoldást jelenthet pénzzavar esetén, de ahogy minden hitelfelvétel esetén, átgondoltan és körültekintő módon érdemes igénybe venni ezt az ősi szolgáltatást.