Az egészséges életmód követőinek Szent Grálja, hogy szervezetünkbe minél kevesebb sót vigyünk be. A modern kor embere sóval teli világba született, és el sem tudja képzelni, hogy ennek a kémiai anyagnak, milyen fontos szerepe volt a civilizációnk kialakulásában, és hogy milyen fontos szerepe van egészségünk fenntartásában is.

Nem lehet sótlanul

Túl sok só fogyasztása persze valóban gond, és az is igaz, hogy rengeteg sót viszünk a szervezetünkbe az étellel vagy ropogtatnivalóként. Így megy ez már réges rég óta. De miért jelenik meg a só mindennapi szerepéről egy cikk egy pénzügyi és gazdaságtörténeti portálon? A válasz kézenfekvő: mert

a só fontos, a legrégebbi pénzhelyettesítők egyike,

amit ősidők óta értékmérőnek használtak, és ami a modern pénz- és bankrendszer kialakulásához is hozzájárult.

A nyers hús és a sült hús közötti ordító különbség felfedezéséhez fogható lehetett, amikor valaki először sózta meg az ételét. Amint az emberek rájöttek, hogy a só finom és fontos, azonnal hatalmas igény jelentkezett rá. Az ókorban már nemcsak gyűjtötték, hanem bányászták, termelték is a sót a tengervíz elpárologtatásával. A föníciaiak egyik legfontosabb exportcikke is a só volt.

Fizető show

A só Rómában betöltött fontos szerepére mutat rá az angol salary, azaz fizetés szó, ami a latin salariumból jött, ami azt jelentette, hogy sóval fizetni. Bevett gyakorlat volt ez, hogy a munkásokat sőt időnként a légiósokat is sóval fizették ki.

A középkori Európa első tengeri hatalmának, Velencének a felvirágzásához is kezdetben a lagúnákból kinyert sóval való kereskedelem járult hozzá.

A Mediterrán vidéktől északra ennél nehezebb volt sóhoz jutni, legalábbis a bányászat kíméletlen erőfeszítéseket igényelt. Később az ilyen bányák köré városok is épültek, egyesek meggazdagodtak, és olyan neveket kaptak, mint Salzburg, Halle, Hallstatt, Reichenhall, La Salle, Moselle, Salisburg (ezek között a görög hals, és a kelta hall illetve a latin sál szerepel, azaz a só), de Angliában minden ’wich’ végű város is így kapta a nevét, mint Greenwich, Ipswich.

Aranyárban Magyarországon is

Magyarországon is hasonlóképpen neveztek el településeket. A Nógrád megyei Sóshartyán és Szolnok is a sóról kapta a nevét. Utóbbi egy igen fontos só raktározó hely volt az államalapítástól kezdve évszázadokon át.

A só annyira fontos volt, hogy az Aranybullában is kitértek rá, és királyok, főurak állandó vitaforrása lett a sólelőhelyekhez való hozzáférés. A sóval kapcsolatos ügyek intézésre hozták létre a sóhivatalokat, amik a só kitermelésével, raktározásával, elosztásával és főként a só állami monopóliumából származó adóbevétellel kapcsolatos ügyeket intézték a 19. századi megszüntetéséig.

A sóhivatal mentőövként is szolgált

Pesten, a mai Vámház teret a 19. században Só térnek hívták. Ott székelt ugyanis a Császári és Királyi Sóhivatal. A kancelláriához tartozó hatóság feladata volt többek között a só, a salétrom, illetve a puskapor árudák koncesszióinak kiosztása. Mivel a felsorolt termékek kereskedelme államilag szabályozott volt, közel sem lehetett velük olyan hasznot elérni, mint más portékákkal, ezért a császári és királyi jogokra nem volt akkora kereslet. Általában olyan kereskedők kapták, akik a piacon amúgy nem szerepeltek fényesen. Ezzel a megoldással mindkét fél jól járt, hiszen a koncesszió megszerzésével a döcögő cégek bevételhez jutottak, a költségvetésből pedig nem esett ki az ezekre a kereskedőkre kivetett „fej-adó”. A 19. században tehát a „menj a sóhivatalba” mondás egyáltalán nem hatott cinikusan, sőt nagyon is racionális tipp volt a bajba jutott kereskedők számára.

Kiüresítették

1848-ban a forradalom napjaiban komoly pénzügyi válsággal nézett szembe a kormány, amely kincstár utalványokat majd az úgynevezett Kossuth banktól várta a pénzügyi szabadságot. Az utalványokat országszerte a sóhivatalokban lehetett aranyért és ezüstért beváltani. Sajnos később ezek a papírok szinte értéktelenné váltak, és a sóhivatalok megszűnése után az emberek már nem is tudtak velük hova fordulni.

Akiknek ilyen bankócédulák maradtak a birtokában, azoknak gúnyosan azt mondták: mehetsz azzal a sóhivatalba. Ennek a mondásnak később az értelme kiteljesedett, és összességében már bárkinek lehetett mondani, aki valamilyen reménytelen problémáját szerette volna elintézni. A sóhivatal így lett az eredménytelenség jelképe.