Csak egy újabb adó volt

Semelyik kormány nem szeret új adót kivetni, hiszen ez népszerűtlen intézkedés. Nem is nevezték hát adónak a Rákosi-korszakban azt a pénzt, amit az emberek átmenetileg kölcsönadtak az államnak. A korabeli filmhíradók beszámolói szerint a dolgozók hazafias kötelességből mondtak le önként és dalolva évente körülbelül egyhavi fizetésükről.

Valójában az erőltetett iparosítás, vagyis az első, 1950-1954 közötti ötéves terv forrásainak részbeni fedezésére bevezetett államkötvényeket elvárt, sőt gyakorlatilag kötelező volt lejegyezni. A munkáltatók pedig – ekkoriban szinte kizárólag állami tulajdonú cégek, vállalatok – automatikusan le is vonták dolgozóik béréből havonta a jegyzett összeget. Aki mégsem vett részt ebben, az a hatalom – és részben a társadalom – megvetését kockáztatta, sőt az állását is elveszíthette.

Miért volt szükség rá?

De mi oka volt az '50-es években az államnak arra, hogy ilyen kényszerítő eszközökkel vonja el a lakossági jövedelmek, megtakarítások egy jelentős részét? A válasz: a szovjet mintára tervezett erőteljes iparosításhoz szükséges forrás előteremtése, a rossz gazdasági körülmények és az a cél, hogy a lakosságnak ne nagyon legyen félretett pénze, amit úgysem tudna elkölteni, hiszen áru- és szolgáltatáshiány volt ekkor jellemző. Ezért 1949-1955 között évente 5-20 éves futamidejű államkölcsönt bocsátottak ki.

1949-ben Tervkölcsön néven 751 millió forint névértékben, majd 1950-től Békekölcsön néven 1955-ig összesen 6700 milliárd forint értékben bocsátottak ki államkötvényeket. Ezek forgalmazását az Országos Takarékpénztár bonyolította le. Itt fizették ki a kötvényeseknek a sorsolásokon kihúzott nyereményeket és a kamatokat is. A Tervkölcsön, valamint a Békekölcsön nyeremény és csekély kamat ígéretével csábított, ellensúlyozandó a kötelező jelleg miatti rossz érzést.

Tíz évnyi fizetést lehetett nyerni

A kötvények félévente tartott nyereménysorsoláson vettek részt, ahol 300 forinttól 100 ezer forintig terjedő nyereményeket húztak ki. Ez utóbbi akkoriban már komoly vagyonnak számított, mivel 1952-ben a parasztcsaládok havi jövedelme 340-960 forint között mozgott, a munkások havi átlagkeresete 960 forint volt, az országos átlagbér pedig 1953-ban 940 forintot ért el. Üröm volt az örömben, hogy a kötvény névértékét meghaladó nyereményre 20 százalékos adót kellett fizetni.

A kötvények jegyzésére az állam ilyen szlogenekkel buzdított plakátokon: "A magad hasznára, a haza javára. Jegyezz békekölcsönt!" Vagy így: "Minden államkölcsönbe elhelyezett forint sokszorosan visszatérül." Továbbá:

A főként az állami nagyberuházások finanszírozására szolgáló első három kötvénykibocsátást követően a későbbi békekölcsönökből az életszínvonal emelésére szolgáló beruházásokra költött az állam, továbbá a jegyzett összegek egy részét az adott település szociális vagy kulturális célokra maga költhette el.

A kölcsönök mégsem voltak népszerűek. A kötelezően lejegyzett összegek a jövedelmekhez képest magasak voltak, a nyeremények pedig ritkák, illetve a visszafizetésre csak sokára – és értékét vesztve – került sor. 1956-ban már nem is hirdettek újabb kötvényt, a korábbiakat pedig 1977-ig kivonták. Addigra az OTP a kamatokkal és nyereményekkel együtt 10 461 millió forintot fizetett ki a kötvényeseknek, akik a '70-es években, az utolsó békekölcsönök névértéken való visszaváltásakor a 20 évvel korábban befizetett pénzüket kapták vissza, ami persze akkor már csak a töredékét érte.