Az embereknek valami más hiányzott az életükből: ez a valami a fogyasztás volt. JVC, Hitachi, Fuji, Philips, Gorenje, Toblerone, Sharp, TDK: olyan varázsszavak, amelyek megbabonázták a magyarokat. Fogyasztani addig idehaza csak szűkösen lehetett, bár a boltokban feltűntek fogyasztási cikkek, háztartási berendezések, de az kevés, rossz minőségű ráadásul drága volt.

A változás a politikai életre is hatott, de igazán akkor következett be, amikor 1988-ban minden magyar világútlevélhez juthatott, és magyarok hatalmas rajokban megindultak Ausztria felé. Már aki igazolni tudta, hogy rendelkezik legalább 3000 forint értékű valutával, de egy évvel később már arra sem volt szükség.

Tirol, Klimt, Gorenje

Vannak feljegyzések arról is, hogy a festői osztrák tájak és a kulturális kavalkád vonzotta a magyar látogatókat, de a valódi ok, ami miatt százezrek kerekedtek fel, az a mélyhűtő, a hűtőláda, a videó, a hifi torony, a csokoládé és a kozmetikai termékek voltak.

Deutschkreutz, Eisenstadt: ezek az osztrák kistelepülések ma nem sokat jelentenek Magyarországon, de 30 éve sok magyarnak magát a Nyugatot jelentették. 1987-ben 200 000-en, egy évvel később már 2,5 millióan vették igénybe a nyugati utazáshoz az állami valutakeret lehetőségét.

40 kilométeres sor Hegyeshalomnál

A hatalmas roham végeláthatatlan kocsisorokat is eredményezett. Nem volt ritka az öt-hat órás várakozás sem, hogy a magyar autósok előbb Ausztriába, majd a kocsi tetején egy hűtőszekrénnyel, vagy mosógéppel megrakodva hazajussanak. Előfordult Hegyeshalom előtt 40 kilométeres torlódás is. Nem csak az araszolás követelt idegőrlő órákat, és nem csak az autók teteje volt tele. Egész családok zsúfolódtak kényelmetlen és korszerűtlen Wartburgokba, Trabantokba, Ladákba. A gyerekeket és gyakran a nagyszülőket is pusztán számításból cipelték magukkal a családok, mert minden egyes személy darabonként plusz turistaellátmányt, azaz valutát jelentett. Ami pedig még több árucikket jelentett. Hazafelé ugyanezeknek az embereknek a fejenkénti vámkedvezmény-jogosultsága adódott össze. 1988-ban 164 ezer gyerek utazott a szülőkkel nyugatra, ami az azt megelőző évhez képest nyolcszoros emelkedést jelentett. A hazatérők minden módszert megragadtak a költségek csökkentésére, előfordult, hogy a hűtőszekrényt darabjaira szerelték, hogy alkatrészként ne kelljen utána vámot fizetni.

Az állam egy magyar állampolgárnak 150-160 dollárt adott el, 1988-ban összesen 400 millió dollár értékben, írta Klauber Mátyás a Szemlében. De ez csak a hivatalos vásárlás. A feketepiacon ennél sokkal nagyobb, egymilliárd dollár körüli volt a forgalom.

Amit sem a Videoton, sem a Lehel hűtőszekrény nem tudott

De miért mentek ki Ausztriába ilyen sokan vásárolni? Itthon semmit sem lehetett kapni? De, lehetett, például hazai gyártású hűtőszekrényt, megbízható márka, de sokkal többe került, mint megvenni Ausztriában egy jó minőségű Gorenjét. A jugoszláv gyártmányú Gorenje egyértelműen kedvenc volt a magyarok körében, csak ebből a márkából összesen 100 millió schillingért vásároltak. Összességében 5-6 ezer forintot is spórolhatott az, aki vámkedvezményekkel együtt valutakeretből vásárolva Ausztriából hozta be a hűtőszekrényt.

Egy videómagnóért Magyarországon akár tízezer forinttal is többet elkértek, mint amennyibe Ausztriában került. Ennek következtében tízszer annyit hoztak be külföldről, mint amennyit itthon vásároltak belőle. Hifi toronyra 1,5 milliárd schillinget fizettek ki. Áruvásárlásra összesen, továbbá kozmetikai szerekre, csokira, dobozos sörre hatmilliárd schillinget költöttek magyarok, olvasható a Szemlében.

Mi lett a Gorenje sorsa?

Lassan a magyar kereskedők is kapcsoltak, és megjelentek a márkás termékek itthon is. Mások mellett a Transelektro 50 ezer darab Gorenjére szerződött a jugoszláv gyártóval. A probléma az ár volt: 18 900 forintért lehetett megvásárolni, ami drágább, mint amennyiért Ausztriában adták. A Magyar Nemzet újságírója rákérdezett erre a “botrányos” árképzésre a vállalat vezérigazgatójánál, Kertész Pálnál. Azt kérdezte, hogyan lesz az ily módon tízezer forint alatti beszerzési árból csaknem 19 000 forint mire a honi üzletekbe kerül a hűtőláda. Mennyit keresnek rajta? A válasz sajtótörténeti:

- Jutalékunk 2,6 százalék, vagyis pontosan 254 forint.

- És a többi?

- Mondhatnám, hogy ez már nem a mi dolgunk, de azért vegyük sorra: a vám, a statisztikai illeték, a behozatali illeték és az általános forgalmi adó együttesen több mint 4600 forint. Mindez tisztán költségvetési bevétel.

- Mi jön még rá?

- A nagykereskedelmi árrés és a kiskereskedelmi árrés együtt megint csak több mint 1600 forint. Csaknem 600 forint a garanciális költség, s az így kiszámított kalkulált árra is “rátesznek” valakik, valahol még majdnem három és félezer forintot. Ebből jön ki a 18 900 forintos fogyasztói ár.

Egy osztrák schillingért Magyarországon 1988-ban hivatalosan 4-5 forintot kértek, a feketepiacon ennél 30-40 százalékkal többet, Ausztriában viszont egy bank akár 7 forintot is elkérhetett, aminek sokkal inkább volt köze a gazdasági realitáshoz. A magyar költségvetés jelentős inflációs veszéllyel nézett szembe, a gazdaságnak sürgősen külső segítségre volt szüksége.

A szabadság illata

Az állam legalizálta a magánszemélyeknél lévő valutát, bankba devizaszámlára lehetett betenni, de az állami deal része volt az is, hogy annak a 25 százalékára az állam igényt tartott.

A lakosság és az állam versenyfutásának ma már tudjuk, hogy mi lett az eredménye. A külföldön járó magyarok megtapasztalták, hogy Ausztriában emberek jönnek-mennek anélkül, hogy állami korlátozásokkal bármilyen kapcsolatba kerülnének. A szabadság levegője megcsapta az orrokat, és már nem volt visszaút. Magyarországon győzött a konzumizmus.