Belépő a csodák palotájába

Ha egy külföldre szakadt magyar támogatni kívánta itthon maradt szeretteit, kezdetben csomagot küldött, később pedig eljött a "biankó csomag", vagyis a speciális pénzküldés időszaka, amely a szocializmus éveiben összeforrt az IKKA kifejezéssel. Ez a mozaikszó egy szolgáltatást takar, amin keresztül a külföldi magyar "megvásárolhatott" a rokon számára egy terméket, általában hiánycikket, amit a címzett már Magyarországon maga vett át a kijelölt boltokban. Vagyis a rokonnak a postás nem csomagot hozott, hanem egy értesítést, amit az IKKA-nál utalványra váltottak.

Ez az utalvány már forintban rögzítette a "biankó csomagra" külföldön mondjuk dollárban befizetett értéket. Az IKKA-nál 30 forintért váltottak egy dollárt, aminek a valós árfolyamhoz nem sok köze volt. De sebaj, mert ez a kis cédula már belépőt jelentett Magyarország akkori legmenőbb üzletébe, a dollárboltba. Ott pedig az utalvány értékéig szinte bármit megvehetett a hiánygazdasághoz szokott állampolgár.

Hogy ment az IKKA okosba’?

Az IKKA-rendszer egy kiskapuja ráadásul lehetővé tette, hogy az itthoni megajándékozottak megsokszorozzák a küldött támogatás értékét. Mivel az utalvány nem névre szólt, a címzetten kívül bárki más is beválthatta a dollárboltokban. Árfolyamkülönbség, hiánycikkek, nyugati áruk, biankó csekk – ezek együtt nagy kísértést jelentettek az „okos” megoldások iránt érdeklődőknek.

Ilyen "okosság" volt, hogy az IKKA-utalványra a dollárboltban megvett és hiánycikknek számító színes tévét tisztes felárral továbbértékesítették. Egy maszek trafikos „haver” például szinte bármit szívesen átvett. A tőle kapott lista alapján a dollárboltban 210 Ft-ért megvett skót viszkiért ő már 310 Ft-ot adott, viszont 500 Ft-os árcédulával tette ki a trafikja kirakatába. Ez pedig már seftelésnek számított.

Az IKKA üzérek tündöklése

Voltak, akik nagyban űzték a seftelést. Már a Tüköry utcai IKKA-hivatalból kilépve számos „önkéntes segítő” ajánlotta fel, hogy a kezünkben szorongatott csekket készpénzre váltja. Sokaknak már ez is megérte, hiszen a hivatalos árfolyamnál, 30 forintnál rögtön többet kapott egy dollárért. Az IKKA-csekkek felvásárlói pedig még jobban jártak: komoly elosztóhálózatot alakítottak ki és hatalmas vagyonra tettek szert.

Jogos a kérdés, miért tűrte ezt a „feketézést” a szigorú szocialista állam? Azért, mert az IKKA súlyos dollármilliókat hozott az állam konyhájára. Ettől függetlenül itt is érvényben volt a hármas szabály, a hatalom támogatott, tűrt, de ugyanakkor tiltott is. A Tüköry utcai „zsibvásár", azaz az IKKA-csekkekkel seftelő nepperek rémképe gyakran feltűnt a napilapok rendőrségi jelentéseiben.

Milliók borotvapengéből

Hogy mi is volt a gond a sefteléssel, azt egy 1957-es Népszabadság cikkből érthetjük meg. Az újságíró kihallgatta a Tüköry utcában várakozó üzércsapatot. Egyikük "tíz kiló ausztrál szürkét” emlegetett. Vagyis: összevásárol tíz kiló ausztrál gyapjúfonal-utalványt 10-11 ezer forintért, s továbbadja 13-14 ezerért. A haszna tehát 2-3 ezer forint volt fél nap alatt, miközben a havi átlagbér ekkor 1500 Ft volt.

Az IKKA-üzérkedés az egyik legjövedelmezőbb pénzszerzési lehetőség volt abban az időben. Ha viszont lebuktak, a nepperek büntetése általában egyévnyi börtön, vagyonelkobzás, pénzbüntetés, és nyilvános lejáratás volt. Az újságok teljes nevükön, lakcímük és foglalkozásuk megjelölésével szerepeltették őket. A hírekben megneveztek például plébánosokat, lelkészeket is, akiket IKKA-visszaélésen kaptak.

Kiskapu

Mégis, az állam – például a névre szóló utalványok bevezetésével – soha nem tett az üzérkedés tényleges felszámolásért. Meghagyta ezt az izgalmi faktort a magyaroknak, akik szívesen kértek és kaptak IKKA-csekket külföldön élő rokonaiktól. Így lett a hiánygazdaság ikonikus jelensége az IKKA-üzér, aki mai szemmel közönséges termékeken – kávé, fonal, mosópor, zsilettpenge – vagyonokat keresett.