1924 nyarán különös per vette kezdetét Magyarországon. Kétszáz egykori szibériai magyar hadifogoly a bíróságon követelte a magyar államtól, hogy fizesse meg nekik azt a pénzt, amit a ők előlegeztek meg arra, hogy valahogy hazajuthassanak a messzi Vlagyivosztokból.

Az első világháború már hat éve véget ért, de világszerte még tízezer számra voltak hadifoglyok, de legfőképpen a Szovjetunióban. A Nagy háború abból a szempontból is különlegesnek számított, hogy először voltak előre rögzítve a háborús szabályok, amik kitértek a hadifoglyok státuszára is.

A hadifogság börtönre hasonlított

A 19. századtól kezdődően Genfben, majd Hágában tartott konferenciákon tucatnyi ország állapodott meg abban, hogy hogyan bánjanak a hadifoglyokkal. Azelőtt nem létezett a hadifogoly státusz, az elfogott ellenséggel a győztes hadúr kénye-kedve szerint bánt, és ilyen szempontból az ellenség civil lakosságával sem bántak másként ennek minden szörnyűséges velejárójával együtt.

Először a harmincéves háborút lezáró vesztfáliai békében található utalás arra, hogy a háború után a hadifoglyokat szabadon kell engedni. A 20. századra már elvárható lett volna a foglyokkal szembeni humánus bánásmód, de nagyon nem volt mindegy, hogy valakit Belgiumban vagy Oroszországban tartottak fogva. A fejadagok, a bánásmód és a körülmények is eltérőek voltak.

A hadifoglyok munkát vállalhattak, csomag- és pénzküldeményt fogadhattak, a kapcsolattartásra pedig ott volt a nemzetközi vöröskereszt esetleg valamilyen semleges ország diplomatái.

Ha otthon valaki megtudta, hozzátartozója hol van fogságban tartva, egy bankon keresztül pénzt is küldhetett. Magyarországon ezt jobbára a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank végezte, de más bankok is vállalták a feladatot.

Nehéz helyzetben

Sokakat felháborított, hogy a bankok magasnak gondolt díjat számoltak fel az ilyen utalásoknál is, emiatt Baján például perbe is fogtak egy pénzintézetet, de a bíróság a banknak adott igazat. Az aggódó rokonok elkeseredése érthető, ugyanakkor a bankok hazafias kötelességüknek tekintették, hogy megtalálják a leghatékonyabb átutalási lehetőségeket. Például úgy, hogy nem közvetlenül keresték meg az ellenséges területen működő bankokat, hanem egy semleges bankon keresztül, általában sokkal kedvezőbb átváltás mellett bonyolították le az utalásokat.

Oroszországba is megvolt a lehetőség pénzt küldeni, de a pénz útja kockázatos és bonyolult volt. Hiába voltak ott közvetítőként a semleges bankok, az 1917-ben kitört forradalom és az 1922-ig tartó polgárháború miatt nagyon nehézkesen jutott el a pénz a katonákhoz, ha eljutott egyáltalán. Nyugtára csak a nyugati átutalások esetén lehetett számítani, holott ezek a visszaérkezett cetlik sok esetben az egyetlen életjelet jelentették a hozzátartozóknak a hadifoglyoktól.

Áldatlan körülmények

A magyar hadifoglyok sorsa egybeforrott az oroszországi polgárháború eseményeivel. A vörösökkel harcban álló Szemjonov atamán a Bajkál-tónál létesült hadifogolytábor kiürítését rendelte el, mert az egyébként is szegény régiónak nagy terhet jelentett a foglyok ellátása is. A magyar hadifoglyoknak azt mondták, hogy menjenek Vlagyivosztokba, ott majd hajó várja őket, amivel hazajutnak. A tízezres fogolykontingens szörnyű körülmények között jutott el a kikötővárosba, ahol azonban semmilyen hajó nem várta őket.

1920 elejére a világ figyelme egyre jobban a sínylődő hadifoglyokra irányult. A vöröskereszt kampányokat szervezett és pénzt gyűjtött, az országok pedig elkezdték a saját katonáik hazatérését szervezni. Kivéve Magyarországon, ahonnan egyre aggasztóbb hírek érkeztek.

A cseh kormány a japánnal kötött szerződést emberei hazaszállítására. A gőzhajó azonban olyan rossz állapotban volt, hogy a Triesztbe érkező katonák első csoportja óriási botrányt csapott, így a második körre egyszerűen megtagadták a használatát.

Irány haza

A Shunko Maru tehát ott állt a vlagyivosztoki kikötőben áru és utas nélkül. Erre a lehetőségre csapott le pár száz magyar hadifogoly, akik a svájci vöröskereszt és a berni magyar főkonzul biztatására összegyűjtötték a szükséges pénzt. Összesen 385-en indultak haza, köztük betegek öregek és a fizetőutasok, de ott maradt még több tízezer hadifogoly arra várva, hogy valakik gondoskodjanak róluk. Őket csak fél évvel később szállították haza.

A Shunko Maru borzasztó állapotban volt. Kevés volt a hely, végig viharban közeledtek haza felé, és a katonák szerint éjjelente patkányok ugráltak rajtuk a hat hetes úton. Triesztbe érve lelkes tömeg és koszorúk várták az első hazatérőket.

A katonák később azonban hiába várták a magyar kormánytól, nem kapták vissza a hajó megelőlegezett bérleti díját, ezért 1924-ben beperelték az államot. A bíróság végül nekik adott igazat, és arra kötelezte a kincstárt, hogy fizessék meg a hajóút árát.

A bírói döntés ellenére a minisztériumok és a kincstár a fülük botját sem mozdították, ezért a bíróságnak egy királyi borpincészet készleteit kellett lefoglalnia, hogy a pernyertesek a pénzükhöz jussanak.