(A cikk a Múlt-Kor Történelmi Magazinnal együttműködésben készült.)

Az általános fejlődés egyik legfontosabb oka és eredménye a robbanásszerű népességnövekedésben ragadható meg. Párszáz év alatt Európa lakossága 46-ról 73 millióra növekedett, amiben minden bizonnyal a látványosan fejlődő mezőgazdasági-, és élelmiszertermelés, illetve a városok és az ezekben virágzó kézműipar megerősödése játszotta a főszerepet. Az árukészlet és a kereslet növekedése a kereskedelemre is jó hatással volt, olyannyira, hogy az akkori világ közepének számító Kelet is érdeklődve fordult kontinensünk felé. A nemesfémben fizető, a fűszereket és más luxustermékeket szinte korlátlan mennyiségben felvevő európai piac a Selyemúton forgalmát is felélénkítette.

III. Béla, az első "aranykirály"

A termelés és a kereskedelem növekedése magával hozta Európa pénzigényének folyamatos növekedését. A pénz ebben az időszakban a meghatározott nemesfém-mennyiséget tartalmazó pénzérme volt, tehát a pénzforgalom növelése érdekében egyre több aranyat és ezüstöt kellett termelni, azaz bányászni. A bányákból kitermelt nemesfémből vert pénz szinte mindenhol Európában regáléjognak, azaz kizárólagos uralkodói jognak számított, de a késő középkorra a kontinens nyugati felén sok helyen az egyház, illetve világi főnemesek is érmeverési jogot szereztek maguknak.

A magyar királyság kimaradt ebből a felaprózódó folyamatból, a kincstár, illetve a központi költségvetést irányító kamara mindvégig megtartotta privilégiumként a pénzverés jogát, sőt a zavartalan működés érdekében a nemesfém-lelőhelyek bányajogát is teljes mértékben monopolizálta. Ez a stratégia nagyon kifizetődőnek bizonyult, mivel Magyarország természeti adottságai hatalmas tőkét biztosítottak a magyar trónnak. Közép-Európa amúgy sem állt rosszul nemesfém-lelőhelyek terén, de Csehország, Kelet-Németország és Ausztria bányáihoz képest is kiemelkedő ércforrásokkal rendelkeztek a Kárpátok. A pénzverés igazi húzóágazattá vált, amit III. Béla (1148-1196) királyunk korabeli kincstári mérlegének bevételi oldala is jól bizonyít.

Sok pénzbe került a pénz

A kincstári bevételekre tekintve rögtön látszik, a magyar király legnagyobb bevételi forrását a pénzváltás jelentette. Hogy miben volt ez több a bányászatnál és a pénzverésnél azt a gyakorlat mutatja meg. A kitermelt nemesfémet Magyarországon helyben dolgozták fel, azaz a bányák mellett üzemeltek a korabeli pénzverdék. A megmunkálási folyamat komoly szakértelmet és sok időt igényelt, ami értelemszerűen a kamara számára komoly költségekkel járt. Az érmék nemesfémtartalmával sem lehetett játszani hivatalosan, azaz névértéküknek és valódi értéküknek fedni kellett egymást.

A kincstár a „pénztermelés” rentábilissá tétele érdekében, illetve, hogy maximalizálja a monopolhelyzetéből fakadó bevételeit bevezette a „kamara haszna” (lucrum camarae) intézményét. Ez tulajdonképpen egy pénzhasználati adó volt: amikor forgalomba helyezték a központilag kibocsátott új pénzérméket, a régi pénzeszközöket be kellett váltani erre. Természetesen komoly illeték megfizetése mellett.

Az Anjou korban fellendülő bányászat korábban sem volt idegen a magyaroktól. Vélhetően már az uráli őshazában megismerkedtünk az eljárással, és a Kárpát-medencébe érkezve, ahogy erről a honfoglaláskori gazdag arany és ezüst dísztárgy lelet árulkodik, az itt található összes működő bányát használatba vettük. Az Árpád-házi királyok kiemelt figyelmet szenteltek a bányászatnak, a megerősödő központi, királyi hatalom kiépülése során jogaikat kiterjesztették a bányaművelés területére is.

Know-how import

A bányanyitás ugyanakkor komoly kihívást jelentett a korban. Ma is sok területre jellemző a munkaerőhiány, akkoriban a bányászatra különösképpen igaz volt ez, a kezdetleges bányatechnikai megoldások miatt a hatékony termelés szinte teljes mértékben a bányászok szakértelmén, azaz tapasztalatán, ügyességén és lelkiismeretességén múlt. Mivel az országban kevés bányászdinasztia jött létre, értelemszerűen nyugatról, főleg a délnémet területekről kellett a szakembereket Magyarországra édesgetni különböző kiváltságok, engedmények biztosításával.

A bányák által termelt nemesfémre, illetve pénzérmékre nagy szüksége volt a magyar királyság gazdaságának. A 14. században meglóduló kereskedelmi fejlődés erősen hatott a korabeli magyar társadalmi elit életmódjára, egyre több luxuscikkre volt szükség. Ez az importigény olyan anyagi kihívás elé állította ezeket a csoportokat, amit az alapvetően mezőgazdasági termékek – jellemzően bor és szarvasmarha exportra szakosodott gazdaság nem volt képes megtermelni.

Ezt a kihívást orvosolta a bánya, illetve a minőségi „pénztermelés”.

A mennyiségre sem volt panasz, vannak olyan becslések, amik szerint az akkori világ aranytermelésének harmadát a középkori Magyarország adta (kb. évi 1000 kg-mal), és az ezüstbányászat sem maradt el ettől jelentősen.

Károly Róbert begyújtotta a rakétákat

A bányászat legjelentősebb strukturális átalakítása a középkorban Károly Róbert (1288-1342) nevéhez fűződik, akinek szemei előtt stratégiai célok lebegtek, Magyarország nemesfémkészletének széles körű feltárására törekedett. A cél elérése érdekében komoly befektetéseket eszközölt, az új bányák mellett a megfelelő szakembergárdáról is gondoskodott, német és cseh bányászokat telepített le a Felvidéken, aminek köszönhetően létrejött a magyar bányavilág „fővárosa”, Körmöcbánya, ahol a korban a király aranypénzét, napjainkban pedig a szlovák eurót verik.

Károly Róbert nemcsak az infrastruktúra fejlesztéssel foglalkozott, a nemesfémbányászat jogi és gazdasági szabályozásában is újat és merészet alkotott. Az Anjou-ház magyar ágának alapítója megszüntette a bányaművelés királyi monopóliumát: „…elrendeljük örökre szólóan, hogy ha a főpapok, szerzetesek és világi papok vagy a nemesek bármelyikének földjein és birtokán arany-, illetve ezüstbányát fognak találni, s amennyiben nem tagadják le azok létezését és nem tagadják meg a feltárásukat, akkor ugyanők örökre élvezzék örvendezve azon földjeik változatlan birtoklását, amelyeken ezek az arany- és ezüstbányák találhatók…” (Károly Róbert rendelete, 1327)

A korábbi szabályokkal szemben ez egy 180 fokos fordulat volt, hiszen addig, ha egy földesúr földjén bánya vagy bányászatra alkalmas telep létesült, területcserével a kincstárnak kellett adnia azt. A királyi rendelet mögött azonban nem emberbaráti szándék húzódott meg, hanem nagyszerű gazdasági érzék. A bányajog átadása mellett ugyanis az addigi finanszírozási rendszer is megváltozott. Az érettségi vizsgák idejéből bizonyára ismerős fogalom, az urbura, azaz a bányászati illeték Károly Róbert előtt úgy működött, hogy a bányászok és vállalkozók a kitermelt arany egytizedét, a kitermelt ezüst egynyolcadát adták le a kincstárnak. A király 1327-es rendelete értelmében a bányajogok mellett a kitermelt nemesfém egyharmada a földesúrnál maradt, amivel értelemszerűen érdekelté tette őket a kitermelésben, illetve az új bányák megnyitásában. Károly Róbert bányareformjainak sikerét jól mutatja a kitermelési mennyiség növekedése, a 14. század közepére aranyból 2000-2500, ezüstből pedig 10 ezer kg-ot hoztak felszínre évente a Kárpát-medencében.

A forint lett ez egyik legerősebb valuta

Mivel a magyar kincstár sokat hadakozott a külföldi nemesfémpénzekkel, illetve a nemesfémimport miatti bevételkieséssel, az uralkodó már 1325-ben megtiltotta a nemesfémek kivitelét az országból, így a magyar nemesfémtermelés teljes egészében a kincstár fennhatósága alá került. A monopólium értelmében a kitermelt ércekkel új gazdáik nem kereskedhettek szabadon, a bányászatban résztvevőknek a területileg illetékes királyi kamarába kellett beszolgáltatniuk a kitermelt nemesfémet, ahol központilag meghatározott árfolyamon, vert pénz formájában kapták meg járandóságukat. A kincstár „kényszerbeváltási” módszere azonnali eredményeket hozott, a termelés növekedése és monopolizált működése révén született meg a kor egyik legerősebb valutája, az aranyforint.

Az 1326-tól firenzei mintára vert aranyforint (innen az elnevezése: fiorino, azaz forint) értékállósága és jól szabályozott „termelése” révén nemcsak a régió, hanem egész Európa egyik legnépszerűbb, szívesen használt valutája lett. Jól bizonyítja a nemzetközi érdeklődést az a tény, hogy a forintot nagy előszeretettel hamisították a korban: Skandináviától kezdve le egészen Dél-Itáliáig rendszeresen megjelentek hamis magyar aranyak.

Magyar bányász kerestetik

Mindaddig, amíg Európa monetáris rendszere a belterületein termelt nemesfémre támaszkodott, a Magyar Királyság pozíciói is jók maradtak. A kitermelt mennyiség azonban egy idő után apadni kezdett, hiszen a külfelszíni bányászat lelőhelyei lassan kimerültek, a mélyebb rétegek nemesfémkészletének kitermelése pedig a bányavizek nehézkes kezelése miatt egyre költségesebbé vált. Az Újvilág felfedezése, illetve az onnan beáramló nagymennyiségű „olcsó” (rabolt) arany és ezüst is komoly hatással volt Európa nemesfém status quo-jára, a magyar bányákból származó ércek értékét csökkentette.

A 15-16. századra a folyamatos feltárási tapasztalatok és a külföldi szakemberek letelepítésével megszerzett és továbbfejlesztett „know-how”-k révén Magyarország igazi bányászati tudásközpont lett. Európán belül a szakképzett munkaerő mozgása megfordult, a nyugati bányák keleten keresték a megfelelő szakembereket. VI. Henrik (1421-1471) angol király a Magyar Királyságból érkező bányászoknak készít kiváltságlevelet, XI. (Óvatos) Lajos (1423-1483) francia király pedig Hunyadi Mátyást kéri arra, hogy engedélyezze egy nagyobb bányászkülönítmény Franciaországban történő foglalkoztatását. A krónikák tanúsága szerint a nyugati kereskedők a jó minőségű arany pénzérméket egymás között egyszerűen csak „magyar aranynak” nevezték, a korban felemelkedő bankárcsalád, a Fuggerek pedig jelentős összegeket fektettek a Besztercebánya környékén folyó nemesfémbányászat fejlesztésébe.

A Török Birodalom színrelépése, azaz a középkori Magyar Királyság hanyatlásával párhuzamosan a hazai nemesfémbányászat is sorvadásnak indult. Újbóli felvirágzása majd a török kiűzése után, Mária Terézia uralkodásával tér vissza.