A Belügyminisztérium robosztus épülete az egykor virágzó magyar bankélet egyik legtekintélyesebb szimbóluma lett. A székház építése 13 évig tartott, az építész közben idegösszeroppanást kapott.

1841-ben megalakult az első magyar bank. A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank gyorsan az ország egyik legfontosabb intézményévé vált, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idején például a magyar kormány jegybankjaként pénzt is nyomtatott.

A bank a háborút követő recessziót túlélte, sőt, ahogy növekedett, a ma a Gerbeaud-cukrászdáról híres irodaházát kinőtte, ezért a tulajdonosoknak új épület után kellett nézniük.

Világvárost építettek

Budapest egyik legimpozánsabb része a Széchenyi tér, és nem volt ez másképpen 100 éve sem. Pest kis zegzugos utcáitól eltérően a tér környékét nagyvárosias, sakkszerűen elrendezett utcahálózat jellemezte, ami ideális volt nagyobb épületek felépítésére.

A bank vezetőinek választása a tér dél-keleti részén álló telekre esett, ami tökéletesen oldódott fel a Pest világvárosi pörgésével szemben magadosó vár által sugárzott harmóniában. Az ott álló épület pedig maga volt a pesti történelem.

Ezen a telken 200 éve még a Császári és Királyi Sóhivatal állt, a teret akkor még Kirakodótérnek hívták. A sóhivatal lebontása után a telket három részre osztották fel. A mai József Attila utca - Széchenyi tér sarkán álló saroktelket Pfeffer Ignác ügyvéd és neje vásárolta meg, akik fürdőt kezdtek üzemeltetni.

Pancsolás a fürdőben

A Diana fürdő arról volt nevezetes, hogy márvány fürdőkabinokban a Duna felmelegített vizében lehetett ücsörögni. Ez a környezet annyira kellemes volt, hogy egy időben a fürdővel egybeépült lakóházba Széchenyi István is beköltözött. Ezt az épületet az osztrákok 1849-ben leágyúzták, majd az újjáépítés után ifjabb Pfeffer Ignác orosz gőzfürdővé alakíttatta át a városi fiatalság legnagyobb örömére.

A mai Mérleg utcára néző sarokrészt a sóhivatal lebontása után egy szabómester vette meg, aki néhány év múlva a Szász-Coburg-Gothai hercegi családnak adta el.

A bank 1905-ben azonban csak a fürdő épületét vette meg, majd három év múlva a szomszédos, ma a Mérleg utca 3. számhoz tartozó telket is. Quittner Zsigmond javaslatára a Coburg palotát is megpróbálták megszerezni, de évekig hiába próbálkoztak.

A nyertest a vesztes ellenőrizte

De miért Quittner javasolta az ingatlanbővítést, ha nem is ő volt a székház építője? Ebben az időszakban Magyarországon óriási beruházások zajlottak, fellendült a gazdaság, Budapest világvárossá fejlődött, a művészetben az eklektika és a szecesszió uralkodott.

A kereskedelmi bank új székházának tervezésére 1905-ben írtak ki pályázatot, amit Alpár Ignác nyert, aki a korszak egyik legjelentősebb és legnagyobb munkabírású építésze volt. Egymaga valóságos pénzügyi negyeddé alakította a pesti belvárost: a Magyar Nemzeti Bank mostani épülete, a Tőzsdepalota (volt MTV-székház), a Pesti Első Hazai Takarékpénztár Váci utca 1. szám alatti épülete és a mostani Pénzügyminisztérium is az ő munkáját dicséri.

Alpár mellett Quittner Zsigmond is a pályázók között volt, de lemaradt, így Alpár 1906-ban nekiláthatott az építkezésnek. A feszített tempót és a rá nehezedő nyomást azonban Alpár egyre nehezebben viselte, és amikor a bank az építkezéssel megbízott igazgatója Quittnert felkérte, hogy felügyelje a munkálatokat, Alpárnak az idegei felmondták a szolgálatot, és kijelentette, hogy akkor építsék meg azzal, akivel akarják, ő befejezte.

Mindent felépítettek

Az építész idegösszeomlást kapott, a családja pedig egy dél-tiroli szanatóriumba küldte pihenni. Alpár tragédiája óriási visszhangot váltott ki, még az újságok is írtak róla, a bank pedig Quittner Zsigmondot bízta meg a folytatással.

Quittner nem volt ismeretlen a szakmában, ő tervezte a kereskedelmi bank mellett épülő Gresham-palotát is, ami 1907-ben készült el.

Bár Quittner Alpár munkájának nagy részét meghagyta, de a homlokzat és a belső terek már az ő ízlését dicsérik. Az üvegtetővel fedett háromszintes díszudvar a századfordulós építészet egyik legkiemelkedőbb alkotása. Innen nyílik az előcsarnok, a pénztárcsarnok, a díszlépcső, és az Alpár által kialakított váltópénztár.

A nagy visszatérés

A sors Alpárnak igazságot szolgáltatott, amikor a bank vezetői Quittnerrel is összevesztek, és őt kérték fel a munkálatok folytatására. A Duna felé néző frontrésznek és az új szárnyaknak 1913-ban ismét ő láthatott neki.

Alpár nagy lendülettel vetette magát a munkába, és bár a Quittner által tervezett kupolás tetőt valamint az erkély mellvédeket is le szerette volna bontani, erre nem került sor.

A banki funkciókra vonatkozó változások azonban forradalminak bizonyultak.

A “nagy központi bankterem helyett diszkrétebb ügyfélkezelést lehetővé tevő célszerűbb elrendezést tervezett úgy, hogy a bank egyes osztályai egymástól elkülönítve, de mégis összefüggően dolgozhattak. Ezzel kiküszöbölte a felül- világítást, és javított az egész nap író tisztviselők munkakörülményein”.

Alpár ötlete a trezorok elhelyezését is érintette: míg korábban eldugva a pincében voltak, Alpár azt találta ki, hogy az értékek legyenek szem előtt, “kivilágítva és diszkréten őrizve”, ami szerinte sokkal biztonságosabbá teszi őket.

High tech megoldások

A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank nemcsak az épület külső megjelenésével hódított, a bankközpont épületgépészeti szempontból is Közép-Európa egyik legmodernebb épülete volt. A bankpalota szellőző rendszere a ház tetejéről, „a budai hegyekből érkező kristálytiszta levegőből” táplálkozott, a csapokból hideg-meleg víz folyt. A szellőző készülékek nyáron „hűtött, sőt ozonizált levegőt” szállítottak a bank helyiségeibe. Az udvarok üvegtetőzete motorosan nyitható, nyáron hűthető, télen pedig fűthető volt. Az épület mesterséges világításáról három „áramszolgáltató telep” gondoskodott, illetve külön biztonsági rendszer felügyelte, hogy a házban elhelyezett tűzoltó csapokban mindig megfelelő legyen a víznyomás. A bankközpont, amelyben árvíz-védelmi rendszer is működött, „passzív ház” tulajdonságokkal is rendelkezett, két saját kavicsszűréses kutja volt, ezek biztosították az épület igen jelentős „melegítő és öblítő víz” igényét.

A kor modern „high tech” eszközei sem hiányozhattak a palotából. A bank szobáiban falba épített, sűrített levegővel működő porszívók üzemeltek, az órákat pedig központilag vezérelték. A hivatali munka felgyorsítása érdekében az épületben 60 állomásos, 3 kilométer hosszú csőposta-hálózat tekergett. A bank telefonközpontja nemcsak 30 belföldi, hanem több nemzetközi vezetékkel is össze volt kapcsolva, miközben a rendszerben lehetőség volt akár 800 új mellékállomás létrehozására. A telefonközpont mellett saját távíróállomás is támogatta a kereskedelmi bank kommunikációját. A modernitásból a pénzintézeti dolgozóknak is jutott: páternoszter, öltözők, mosdók, orvosi rendelő, közösségi étkezde tette kényelmesebbé munkájukat. Természetesen a bankbiztonsági eszközökből sem volt hiány: a bank kapui mindegyik pénztárból zárhatók voltak és a trezorhelyiség is speciális védelmet kapott.

Jól jöttek a páncéltermek

A mai Belügyminisztérium jól ismert, kőből, vörösgránitból épült négyemeletes épületének belső részét színes márvány gazdagítja, ami a domborított réz kapukkal mind stabilitást, jóléletet sugallta. Idővel “a bank érdekkörébe tartozó intézmények elfoglalták az egész háztömböt”, így az egész blokk egy holdingszerű cég irodaházává vált.

Az épületre az I. világháború után a politika vetett szemet, Horthy Miklós a déli szárnyba költözött. Tragikus módon a bankpalota “vesztét” éppen felszereltsége okozta: a második világháború során, mind a német, mind pedig az orosz hadsereg megszállta és parancsnokságként használta, aminek eredményeképpen a bank dokumentumai szinte teljesen megsemmisültek. A világháborút követő államosítás után pedig a Belügyminisztériumnak és számos rendőri szervnek vált az otthonává.