(A cikk a Múlt-Kor Történelmi Magazinnal együttműködésben készült.)

Valószínűleg a legtöbbünk számára a bankok születése kapcsán bábaként megjelenik az állam, de érdekes tény, hogy a 19. század derekán voltak helyek, ahol a nagy állami bankok mellett magánbankok, földbirtokosok, sőt vasúttársaságok is bocsáthattak ki bankjegyeket. Az Egyesült Államokban járunk, ezen kétes amerikai vállalkozások pedig vadmacska-bankokként lettek híresek és hírhedtek a történelemben.

Kezdjük a legelején…

Az ókorban – nem meglepő – még nem működtek a mai értelemben vett bankok. Ugyanakkor a királyi paloták és a templomok mellett működő raktárházakban élénk kölcsönügyletek folytak, amik nagyon hasonlítottak a mai banki tevékenységhez.

Mezopotámiában a „központi bank” szerepét a Zikkurat testesítette meg, Athénban pedig a Kr. e. 4. században jelentek meg a bankok őstípusai. Kínában, a Tang-dinasztia uralkodásának idején lezajlott gazdasági fellendülés radikális változásokat hozott a pénzrendszerben, megszületett a világ első papíralapú pénze. Kínában a kereskedelmi elismervényként használt bankjegykibocsátás a Kr. u. 10. században döntő mértékben a magánkereskedők üzleti megoldása volt, mígnem a kormány egy ponton úgy döntött, hogy az állítólagosan elharapódzott visszaélések és vitás ügyek miatt szabályozza az üzletet, és csak a legnagyobb kereskedőknek adta meg az engedélyt a „pénzkibocsátásra”.

A kereskedők tanították az államot bankolni

A mai bankrendszer előképét a középkorban a nagy kereskedelmi forgalmat bonyolító olasz városállamokban találhatjuk meg. A 12. századi Genovában már egészen biztosan működtek pénzkölcsönzők, akik a piacok állandó szereplőiként álltak ügyfeleik rendelkezésére. A bankárok ebben az időben már nemcsak pénzt váltottak, hanem hiteleztek, letétüzleteket is bonyolítottak. Jól ment a bolt, a 16. századi Velencében a magánbankárok végleg a gazdasági élet meghatározó szereplői lettek. A kereskedelemhez kapcsolódó „pénzintézetek” sikerén felbuzdulva sorra nyíltak a város, illetve az állam által irányított bankok, Velencében, Hamburgban, Londonban, Amszterdamban, illetve a kontinens többi országában is. Ez a fejlődési folyamat is rámutat arra a tényre, hogy ebben az időben az államnak nem volt kizárólagos joga pénzt kibocsátani.

A banki tevékenységeket a központi hatalom bizonyos politikai és gazdasági helyzetekben keményebben szabályozta, ugyanakkor előfordult az is, hogy jóformán semmilyen feltételhez nem kötötték, ami mai szemmel nézve szinte teljesen független pénzintézeti tevékenységeket eredményezett.

Scotland the brave!

A „liberalizált”, közösségi bankolás sikertörténete Skóciához kötődik. Az északi országban 1716 és 1845 között alakult ki az a pénzintézeti rendszer, amely helyi, közösségi alapon történt szerveződése, a pénzhelyettesítőkre épülő olcsó és abszolút rugalmas hitelezési gyakorlata révén az egyik legfejlettebb, legversenyképesebb bankrendszerévé vált Európának. Úgy tűnik, a szabad pénzpiac gondolata nagyon népszerű volt Európa protestáns országaiban, a 19. századi Svájcban több kanton is engedélyezte a pénzkibocsátást a helyi bankoknak. Svédországban az 1857-ben kitört bankválságot követően nőtt meg a magánbankok és magánpénz-kibocsájtók támogatása. Ennek a „szabad pénz” korszaknak a magánpénz-kibocsájtás 1901-es betiltása vetett véget a skandináv államban.

Függetlenségi mánia az USA-ban

Az Egyesült Államokban a kései start és a speciális társadalmi berendezkedés miatt másképpen alakult a bankok története. A függetlenné váló nemzet 1791-ben itt is megalapította a Bank of the United States-et, de az óvatosság már ekkor érezhető volt, a központi bank működését 20 éves időtávban határozták meg. Ennek lejárta után tört ki a vihar, mivel az egyes államok alkotmányos szabadságjogaikat féltve megtagadták a bank engedélyének meghosszabbítását. 1816-ban végül azonban egy időre felül kerekedett a központi pénzintézmény gondolata, és létrejött a Second Bank of the United States, amely további 20 éven át működött. Hogy az Egyesült Államokban mennyire erős volt az államok önrendelkezési jogának igénye, az a „szabad tevékenység” időszakából derül ki. A második jegybank 20 éves periódusa után ugyanis ismét eljött a „szabad bankok kora”, amikor minden bank – egészen pontosan minden banknak minősített szervezet –, amely megfelelt bizonyos feltételeknek, bankjegyeket bocsájthatott ki.

Emberek helyett vadmacskák

A „vadmacska-bankolás” kifejezés a legendák szerint Michiganben született az 1830-as években. Az elnevezés arra utalt, hogy ekkoriban a bankárok olyan messze vidékeken alapítottak bankokat, ahol már több vadmacskát lehetett találni, mint embert. A távoli helyeken forgalomba került pénzeknek az volt a célja, hogy a bankjegyeket ne lehessen könnyedén visszaváltani. Más források szerint a kifejezés egy olyan bank kapcsán alakult ki, amelynek saját kibocsátású bankjegyén egy macska volt látható. Mindenesetre 1838-ra az elnevezést olyan vállalkozásokra alkalmazták, amelyek megbízhatósága kérdéses volt, illetve, ha egy bankra vonatkozott, akkor annak tőkehiányát és ebből következően a bankcsőd valószínűségét jelölte.

A „vadmacska-bankok” apostola Andrew Dexter Jr., bostoni üzletember volt, aki „forradalmi” tervei megvalósítása érdekében az 1800-as évtized közepére, Új-Angliában több bankban is komoly érdekeltségeket szerzett. Ezek révén tekintélyes kölcsönöket vett fel a pénzintézetektől, és a tőkét arra használta, hogy újonnan kibocsátott, de döntő többségében fedezetet nélküli bankjegyekkel árasztotta el Boston városát. Végül természetesen kiderült a csalás, ekkor a vadmacska király Kanadába menekült.

Kicsi a bank, de a miénk!

A vadmacska-bankolás fénykorát a michigani demokraták gyakorlata hozta el, akik az állami „zsarnokságra hajlamos” monopóliumok helyett a szabad bankokat fogadták el a pénz autentikus forrásának. Földbirtokosok és más vállalkozók összesen nem kevesebb, mint 49 bankot hoztak létre 1837-ben, az akkor frissen alakult USA tagállamban. A szabad fizetőeszközök sikerét mutatja, hogy 1837 és 1866 között a magánbankok mellett, közintézmények, vasút- és más építési vállalatok, de éttermek, boltok, templomi gyülekezetek, sőt magánszemélyek is, összesen mintegy nyolcezerféle különböző pénzt hoztak forgalomba. Mondani sem kell, milyen kockázatokkal járt ez a pénzügyi rendszer. Ha valamelyik „vadmacska” kidőlt a sorból, azaz, ha egy pénzkibocsátó tönkrement, vagy mint az sokszor megtörtént, egyszerűen lelépett, az általa kibocsátott pénz és az ebben felhalmozott megtakarítás megsemmisült.

A szabad „vadnyugati” banki korszak ráadásul egybeesett a vasúti spekulációk első időszakával is. Ez azt jelentette, hogy sokszor a „farok csóválta a kutyát”, illetve a macskát, azaz nem csak az történt, hogy a bankok finanszírozták a vasutat, hanem sokszor a vasúttársaságok léptek be a banki üzletágba, hogy az önmaguk által nyomtatott pénzzel finanszírozzák kiadásaikat. Annak ellenére, hogy az amerikai vasútépítési láz valóban hatalmas eredményeket ért el, a közlekedési ágazat és a bankszféra sokszor életszerűtlen összeolvadása számos látványos kudarcot eredményezett: bedőlt vasútbankokat, értéktelen pénzeket és persze befejezetlen vasúti pályaszakaszokat.

Több az ötlet, mint a hitel

A szabad banki korszak igencsak megkérdőjelezhető megoldásai mögött az a jelenség állt, hogy ebben az időben az Egyesült Államokban sokkal több volt az álom, a cél, mint az ezekhez szükséges eszköz.

Az exponenciálisan növekvő ipari-, gazdasági-, kereskedelmi tervek megvalósításához nem volt meg a szükséges hitelmennyiség a fiatal, energikus országban.

A bankok többsége akkoriban sem finanszírozott szívesen kockázatos ügyleteket, a hitelfeltételeknek nehéz volt megfelelni, és bármilyen kisebb válság vagy háború azonnal megmutatta a rendszer törékenységét. Az első „amerikai álmok” megvalósítására létrehozott vadmacska-bankok természetesen nem mentesültek teljesen a törvények alól, azaz aranytartalékkal és értékpapírokkal kellett rendelkezniük. Azonban az a kiváltság, hogy a szövetségi szabályozás nem vonatkozott rájuk, végzetesen naiv döntésnek bizonyult, ellenőrzésükhöz nem volt meg a kellő erőforrás, ami visszaélésekre adott lehetőséget.

Az amerikai „szabad világnak” végül az 1863-as Nemzeti Bank Törvény vetett véget, majd később, 1914-ben létrehozták a központi jegybankot. Ez a lépés már teljes összhangban van a világ más országaiban is tapasztalt folyamattal: szigorú jogi és gazdasági szabályozás révén biztosították a központi bankoknak a pénzkibocsátás kizárólagos jogát, véget vetve ezzel a magán és az állami szektor versengésének. A szabad bankok pénzkibocsátó tevékenysége a gazdaságtörténet mai álláspontja szerint inkább csak színes érdekesség, mintsem fontos epizód, hiszen a magánpénzt forgalomba hozó pénzintézmények száma mindvégig alacsonyan maradt, így valódi hatásuk a pénzforgalomra soha nem volt.