A nemesfémek kora

A pénz és a nemesfémek – főként az arany – útja hosszú ideig közös volt. Az ember szenvedélyesen vonzódik az aranyhoz, ami nem véletlen. A jellegzetes sárga színű nemesfém egyik legnagyobb vonzereje, hogy ritka. Meglepő, de az emberiség történelme során mindössze mintegy 160 ezer tonnányit termeltek ki belőle. Ezzel a mennyiséggel körülbelül 4 darab 50 méteres úszómedencét lehetne megtölteni. A világ aranykészletének fele ékszer alapanyag lett, a központi bankok és pénzintézetek trezorjában ma ennek a mennyiségnek nagyjából 15%-a található, 12%-át pedig az ipar használja. A kincsvadászoknak izgalmas hír, hogy az emberiség teljes aranykészletének 2-3%-át tengerbe merült vagy elásott kincsesládák tartalmazzák. Az arany sikerének másik oka az anyag egyedi tulajdonságaiban rejlik: ellenáll a korróziónak, viszonylag alacsony az olvadási hőmérséklete (1063 Celsius fok), a megolvasztott arany pedig tartja a formáját, törés nélkül hajlítható, nem oxidálódik, és nem veszti el a színét.

Kezdetben a nemesfém pénzrendszer még nem a vert pénzérméket jelentette, hanem a későbbiekben azok alapjául is szolgáló aranyat, illetve ezüstöt, ám azok nyers formájában: rögökben, tömbökben, súlyra mérve. A civilizáció bölcsőjének is tartott ókori Mezopotámiában például már biztosan így fizettek, hiszen az i.e. 3000 körüli időszakból származó ékírások szerint meghatározott súlyú ezüsttel fizettek. A súly tehát igen fontos volt: 180 búzaszem (vagy árpaszem) tömege volt 1 sékel. Az ezüstöt pedig a fizetéseknél már ebben a súlymértékben, a sékelben mérték. Érdekesség, hogy később ez a súlymérték vált válójában pénzzé, hiszen a sékel szó még ma is él a héber nyelvben, az izraeli pénznem neveként. A kezdeti időkből a tudományos és a hitvilág erős kapcsolatára jó példa, hogy a sumérok a pénzként használt arany, illetve ezüst egymáshoz viszonyított értékét nem véletlenül állapították meg 1:13,3 arányban. Az ezüstöt a holdisten fémének, az aranyat a napisten fémének tartották, és a nap-hold keringési idejét összehasonlítva ez az arány adódott, így ez lett a két fém értékaránya is.

Méretre szabva az igazi!

A súlyra mért nemesfémekkel azonban volt egy komoly gond: minden aranyrögnek vagy ezüsttömbnek más és más mérete és súlya volt. Az érték meghatározását tehát minden egyes darabnál külön kellett elvégezni. Hogy gördülékenyebbé váljon a kereskedelem, idővel a fémdarabok méretét, formáját és súlyát egységesítették – így jöttek létre az aranyból és/vagy ezüstből vert érmék. Az arany vagy ezüst pénzrendszert monometallizmusnak nevezik, ez esetben csak egyik vagy másik nemesfém volt pénzként érték, míg az aranyat és az ezüstöt egyszerre használó kettős pénzrendszer a bimetallizmus. Fontos kiemelni, hogy a bimetallizmus csupán jogilag létező rendszer lehetett, mert a pénz értékmérő funkciójából eredő ármeghatározó szerep az egyidejű kettősséget kizárta, a piacon vagy az arany, vagy az ezüst töltötte be a forgalmi és a fizetési funkciót.

Az első egységes, vert pénz ötletgazdája alighanem az ókori Lídia híres uralkodója, Krőzus lehetett az i.e. VI. században. A mai Törökország területén fekvő államalakulat gazdagságáról híres királya a Pactolus folyó bő és természetes nemesfémhozamát használta pénzverésre. Az itt kitermelt fém – így az abból vert érmék is – az arany és az ezüst élektronnak (electrum) nevezett ötvözetéből állt. Krőzus érméi azonban a korai pénzverési technológia kezdetlegessége miatt még nem szabályos korong formájúak voltak, inkább ovális, kisméretű rög alakúak, viszont tömegük szabályos volt, a már említett súlymértéknek, a sékelnek felelt meg. A király pénzének előlapjára egy oroszlán és egy bika képét nyomták, a hátlapjára pedig az uralkodó pecsétjét, aki ezzel garantálta az érme súlyát és fémtartalmát.

Rossz pénz nyer!

A matematika Pitagorasz tételéhez hasonló közgazdasági alapvetés a Gresham-törvény, amely szerint ha két különböző nemesfém egyaránt elfogadott fizetőeszköz (vagyis jogilag deklarált a kettős pénzrendszer), akkor előbb-utóbb „a rossz pénz a jó pénzt a forgalomból kiszorítja”. A rossz pénz várható vásárlóértéke a jó pénzhez képest csökkenhet, ezért a rosszal fizetnek a piacon, a jót pedig megőrzik.

Megkedvelték, átvették mások is

A nemesfém érmékkel szembeni bizalom csak lassan alakult ki, de a kereskedelem fejlődésével egyre inkább bebizonyította használhatóságát. A lüdiai találmányt hamar átvették a görögök is. Az első görög pénzérméket az i. e. 7. században készítették rézből, majd vasból. A görögöktől i. e. 269-ben a rómaiak is átvették a pénz használatát, majd a Római Birodalom hódításai révén egész Európában meghonosították. A világ feljegyzett első inflációja Nero császár nevéhez fűződik, aki az állam kiadásait úgy próbálta fedezni, hogy bevonta az összes érmét Rómában, azokat beolvasztatta és 15%-kal kisebb formában újra verette.

Az így nyert ezüstből aztán magának is tudott pénzt veretni, amivel fedezte a kiadásokat.

Amikor a városi nyilvános vizeldék használatára adót vetett ki, sokan bírálták, ám ő a híressé vált mondattal vágott vissza. A középkorban már Európa-szerte változatos vert pénzekkel találkozhatunk, bár a pénzverési gyakorlat nem volt egységes: ez néhol az uralkodó kizárólagos joga volt, máshol a főurak és egyházfők is verhettek pénzt. A magyar pénzverés kezdetei Szent István királyig nyúlnak vissza, hazánkban ő verette az első ezüstpénzt.

Jönnek a gondok

Noha a nemesfém pénzek évezredeken át népszerűek voltak, két gyakorlati probléma is fellépett a használatukkor. Egyrészt az aranyérme a használattól kopott vagy rosszabb esetben néha „körülvágták” és a széléből egy darabkát lekanyarítva használták tovább, a levágott részekből pedig újra pénzt lehetett verni. (Idővel a pénz recézett széle ezt a pénzrontást, hamisítást igyekezett megelőzni.) Másrészt a nemesfém pénz tartása és használata nagyobb mennyiségben nem volt sem könnyű, sem pedig biztonságos. Ez a felismerés vezetett idővel a nemesfémpénzeket helyettesítő megoldások elterjedéséhez, végső soron a bankjegyek és a papírpénz kialakulásához.