A klímaváltozás elleni küzdelemről nagyjából annyi szokott beugrani az utca emberének, hogy kevesebb szén-dioxidot kellene a légkörbe engedni és hogy vissza kellene fogni a fogyasztást és akkor minden rendben lesz. Azt viszont csak kevesen tudják, hogy sajnos már az ókorban is fenntarthatósági problémák vetettek véget egy sor civilizációnak, amiknek hasonló gondokkal kellett szembenézniük, mint amiket az ENSZ fenntartható fejlődési céljai között is megfogalmaz.

A baj nem jár egyedül

A Föld túlzott kizsákmányolása nem modern kori probléma. A történelemkönyvekből ismert civilizációk jelentős része ugyanabba a hibába esett mindig, mint amivel nekünk is szembe kell néznünk. Kizsigerelték a termőföldeket, ami éhezéshez vezetett, kivágták az erdőket, amik kiszámíthatatlanná tették a folyókat és talajeróziót okoztak és kiirtottak egy rakás állatfajt. A civilizációs válságok nem kizárólag emberi tevékenység miatt következtek be, általában természeti csapások is hozzájárultak, mint a hőmérsékletváltozás, vagy éppen a járványok. A ciklikusan ismétlődő politikai-gazdasági válságok és az éghajlatromlás mértéke között szoros összefüggés van.

Az első civilizációnak tartott Mezopotámiában például az erdőirtások és a talaj túlöntözése tette élhetetlenné a korábban virágzó területet. A mai Irak helyén i.e 5000-ig erdők és dús növényzet borította a talajt, amikről a Tigris és az Eufrátesz gondoskodott. Aztán igen intenzív mezőgazdaság kezdődött, egyre több erdőt irtottak ki. Az erdők a fő védvárat jelentették a környezettel szemben, így egyre gyakoribbak lettek az áradások.

A sumérok hatalmas öntözőberendezéseket építettek, de a túlöntözés miatt a termőföld sótartalma nőtt meg úgy, hogy a termésátlag nagyon lecsökkent. Az éghajlatváltozás miatt a Tigris és az Eufrátesz vízszintje is jelentősen csökkent, amelyek együtt a civilizáció hanyatlását okozták. A civilizáció nem volt fenntartható, i.e. 2100-tól 1700-ig a lakosság száma közel hatvan százalékkal csökkent.

Harmónia és pusztítás

Az egyiptomi civilizáció teljes egészében a Nílushoz kötődött. Bár az ókori Egyiptom területének 90 százalékát sivatag borította, a Nílus-völgyben fügefák, örökzöldek, akác és egyéb növények burjánzottak, a folyó évezredeken keresztül táplálta a területet, amíg a mezőgazdaság drámai módon megváltoztatta a környezetet.

Az egyiptomiak számos természetes élőhelyet elpusztítottak, a vadon élő állatokat a húsért és a trófeáért levadászták. Számos állatfaj halt ki, abszurd módon viszont néhány állatfaj fennmaradásában éppen az egyiptomiak vallásos imádata segített, akik a templomok közelében tartották ezeket az állatokat.

Virágozzék ezer virág

Afganisztán, Pakisztán és India egyes részein is egy civilizáció maradványai hevernek. Az Indus-völgyében virágzott a kereskedelem, a művészetek és a városokat olyan fejlett infrastruktúra jellemezte, hogy a házakban vízelvezető rendszer is működött. A víz adta a civilizáció alapját, majd vetett is véget neki, amikor a Ghaggar Hakra folyót tápláló monszunok gyengülni kezdtek. Súlyos aszályok következtek, a városokban elfogyott a víz. A túlzsúfoltság sem kedvezett a megváltozott feltételeknek, a városok többé már nem tudták eltartani lakosságot, elvándorlás kezdődött, és i.e. 1700-ra a korábban 1000 városból álló Indus-völgyi települések többsége szellemvárossá változott.

És közelebbi példák is léteznek. Görögország 2000 éve más arcát mutatta, mint ma. A Földközi-tenger vidéke ásványi anyagokat, dús tölgy-és fenyőerdőket, vizet biztosított az ottani civilizációknak. Ezeket a természeti erőforrásokat a kezdetektől kiaknázták, és ahogy a bronz balták megjelentek, széles körű erdőirtás kezdődött tűzifa, faszén és a hajógyártás miatt.

Platón is látta

I.e. 800-tól 400-ig, 153,6 millió hektár erdő tűnt el, és minden újraerdősítési kezdeményezés kudarcba fulladt a kecskék és a sáskák miatt, amik a növényzet jelentős részét elpusztították. Az ókori görögök pedig alapvetően tudományosan szemlélték környezetüket, tisztában voltak az emberi beavatkozás romboló hatásával, felismerték például azt, hogy a szénégetés légszennyezést okoz, és hogy a kohászati ​​gőzök mérgezőek. Platón i.e. 400-ban az erdőirtás talajra gyakorolt pusztító hatásait Attikában olyannak írta le, mint egy beteg embert, akinek a csontvázáról minden hús és puhaság eltűnt.

Azok az ókori városok – Trója, Mükéne, Epheszosz – amelyek a part közelében épültek, ma már kilométerekkel beljebb találhatók az erdők kivágásával okozott talajerózió miatt.

Minden út Rómába vezetett

A Római Birodalom végzetesnek bizonyult fenntarthatósági problémái - az éghajlatváltozás, a fertőző betegségek - talán ismerősek lehetnek a közelmúltból is. A tengerek vizeinek kizsákmányolása sem új jelenség, Seneca már a Kr.e. 1. században arra panaszkodott, hogy a part menti túlhalászás miatt halat kellett Rómába importálni. Korzikán pedig be kellett tiltani az éjszakai fáklyás halászatokat a lehalászások miatt.

A Kr.e. 200 és Kr.e. 150 közötti időszakot klímaoptimumnak nevezik, Rómában pont elég meleg, nedves és kiszámítható volt az éghajlat, amely kedvezett a mezőgazdaságnak. A 3. századra az éghajlat hűvösebbé, szárazabbá és kiszámíthatatlanabbá vált, gyakori lett a szárazság, majd az 5. század közepére beköszöntött a késő antik mini jégkorszak.

Láncreakció

Az éghajlatváltozás tragikus hatása volt a 2. században himlő, majd a 6. század közepén a bubópestis is, ami a lakosság felét megölte. A pestisjárvány kitörése előtti évtizedben az azt megelőző két évezred leghidegebb hőmérséklete köszöntött Európára, amit vulkánkitörések sorozata idézett elő. Feltehetően ennek következtében olyan kistestű rágcsálóknak kellett elmenekülniük a természetes élőhelyeikről Közép-Ázsiában, amelyeken baktériumhordozó bolhák élősködtek, amik aztán Róma kiterjedt kereskedelmi útvonalain élő patkányokat fertőztek meg.

A természeti csapások tartós politikai és pénzügyi válsággal jártak, közben a határokra nehezedő nyomás is nőtt, egy súlyos aszály Eurázsiában a hunokat nyugat felé indította el, akiket egy tudós „lovas klímamenekülteknek” nevezett.

Az események dominószerűen következnek és az aktuális birodalmak, civilizációk összeomlásához vezetnek. Ezekből az esetekből tanulni is lehet, hogy elkerüljük a fenyegető klímakatasztrófát.