Innovációs parkoktól kezdve inkubátor parkokig számos fajtája ismert az ipari parkoknak. Az eltérő célok mellett az a közös bennük, hogy egy helyre koncentrálják a különféle tevékenységeket, és általában az önkormányzatok vagy az állam jelöli ki a helyszínüket. Aztán indulhat az üzlet.

Ami ma az üzemek, vállalkozások, raktárak gyűjtőhelyeként ismert, az kétszáz éve a kezdetlegesnek sem mondható magyar kapitalizmusban másfajta tőkekoncentrációnak adott otthont. A 19. században Pesten nagykereskedők és iparosok kitalálták, hogy a kormány támogassa egy olyan gazdasági, kereskedelmi terület kialakítását, ahova az áruk szabad kereskedelmével beindulhat a kapitalizmus. Természetesen az osztrák uralkodó áldásával.

Koncentrált tevékenységek

Ha nagyon nagyon pontosak szeretnénk lenni, akkor az igazság az, hogy az első ilyen raktárszerűséggel a 18. század utolsó évtizedében gróf Forgách Antal posztógyáros próbálkozott, akinek megengedték, hogy a raktárában nagyban és kicsiben is árulhasson, de kizárólag a gácsi gyárának termékeit.

Később hazai és külföldi gyárak is raktárakat rendeztek be Magyarországon, ahol “találhatni polgári szabóknál egész raktárakat, melyeket úgy nagyban, mint kicsiben árusítanak. A kovácsok nyers vasat rakatnak le maguknál, a szegkovácsnál új vasárukban lehet készletet találni, a zsidónál, ki ócska vasat árul, mindenféle új vasárukat, a lakatos legénynél mindenféle feldolgozott vasat és rezet, szekrényzárakat” - írta Pólya Jakab A Budapesti Nagykereskedők és Nagyiparosok társulata története című értekezésében.

A legnagyobb ilyen kereskedelmi raktár a mai Wesselényi utcában állt, az aranyozott címerrel díszített Arany kaszához nevű intézmény, vagy ahogyan az egész országban és külföldön is ismerték: a „Bei der goldenen Sense", ami nem is intézmény volt, hanem egy kis város a városban, saját lakókkal, belső törvényekkel.

A közösségi udvar élete

Az egykori bérkaszárnyában izgalmas élet folyt: a logisztikát, az áruk kirakodását sokszor gyerekhadak végezték, akik nyáron görögdinnyéért, télen krumplicukorkáért dolgoztak az Itáliából Pestre költözött Sebastiani Józsefnek. A kétszintes épület belső részén hatalmas “aréna volt körülvéve terebélyes fákkal”, ahol a nyolcvanas években Solymosi Elek. a Népszínház komikusa, nyári orfeumot létesített.

A raktárak felett lakások sorakoztak, amik ennek az egyedi életműködésű kommunának adtak otthont – amit Balla Vilmos az első magyar gazdasági újságírók egyikének beszámolója örökített meg. Az üzletek személyzetén kívül hetven lakó és több száz gyerek lakott és dolgozott ott. A házmester mellékállásban az Arany Kasza pékségét üzemeltette. Szoba-konyhás odújában volt a kemence, ahol reggel, délben és este friss süteményeket sütött, még pedig kizárólag a házbelieknek, akik naponta legalább ezer darabot fogyasztottak.

A 19. századi ipari park udvarába bárki betérhetett és szinte semmi nem volt tilos.

A nap minden órájában valamilyen művészi produkció volt látható: zongora-verkli, hegedűs, énekes, medvetáncoltató, majomszínház, idomított ló és egyéb érdekes mutatványok szórakoztatták a lakó-és munkaközösség tagjait. Az egyik fő kedvenc a „vak Dóri" volt, aki csodálatos emlékezőtehetsége révén minden gyermeket megismert a hangjáról, mindegyiknek tudta a nevét és a születésnapját.

A vasárúkereskedés mellett gyapjú-, fűszer-, dohány-, gyümölcsraktárak álltak százas nagyságrendben, itt cserélt gazdát az egész ország gyapjútermelésének zöme. Az irodahelyiséget, ahol az üzletek köttettek, a raktár mellett található Szegedi Kávéház adta. Az alku megkötése után másnap hajnali négy órakor megkezdődött az áruátvétel. A gyapjúbála több mint két méter hosszú, téglalap alakú, jól teletömött zsák volt. Két „kampóval" felfegyverkezett munkás tette fel a mérlegre, majd onnan a kocsira a méretes árukat. Az átvétel nemcsak a mázsalásra szorítkozott, hanem a vevő végig felhasított minden bálát, hogy a minőséget tüzetesen megvizsgálja. A munkások közül néhányan mást sem csináltak, mint hogy hosszú tűvel és spárgával bevarrták a vágásokat, a bálára felírták a vevő nevét, és indulhatott a gyapjú, általában Bécs felé.

A hatvanas években a Sebastiani és fiai által tulajdonolt területet szétdarabolták, és több mint egy tucat tulajdonosa lett a területnek.

Közraktárra szükség van

Csak pár évvel jártunk a szabadságharc leverése után, amikor a pesti nagykereskedői testület “Pest városa kereskedelmének a fellendítése érdekében egy közraktár ügyében a császárnak írt levelet. A forradalmat sajnálatos eseményként megemlítő levél megfogalmazásából úgy tűnik, hogy még nem gyógyultak be a háború okozta sebek Ausztria és Magyarország között. És a folytatás is ebbe az irányba mutatott.

A pesti nagykereskedői testület a pesti kereskedelmi és iparkamara támogatásával 1852-őszén küldte el a levelét a császárnak, amire hamarosan választ kapott. Bár “mind a két fél tüzetesen kifejtették a kérdéses raktárnak mind szükségességét, mind hasznos voltát”, a vámügyi, pénzügyi és igazságügyi tárca egyre több akadályt gördített a pesti oldalra tervezett közraktár ügye elé.

A kormány azokban a kérdésekben nagyvonalúan engedékeny volt, amik a legkevésbé voltak lényegesek, de például vámügyekben nem engedett, illetve a vámhitelezést és az adómentességet is megtagadta. A közraktár ügyét az ötvenes évek háborúi is hátráltatták. A kereskedők az újságokban próbálták a közvéleményt maguk mellé állítani, de a közraktár ügye végleg kikerült a testület hatásköréből.

A hatvanas években külföldi befektetőkről írtak az újságok, akik közraktárat terveztek Pestre, de az újabb külföldi beruházókra érzékenyen reagált a magyar közélet. Béccsel, Belgráddal már csak az osztrák-magyar kiegyezés után tudta felvenni a versenyt Pest, ahol a hetvenes években végül megépült a közraktár a Duna partján, ami ma a Bálna nevű kulturális intézménynek ad otthont, de az egy másik történet.