Kemény gallér, mandzsetta és hosszú órák a zöld burájú bankárlámpa fényében, cserébe tisztes megélhetés és megbecsülés – általában így él a századelő bankárfigurájának képe a mai emberben, ám itt is voltak egyenlőtlenségek. Rengetegen dolgoztak banktisztviselőként, a pénzügyi tudás pedig keresett volt, az ország elitjéig vezető karrierlehetőséget is kínált.
Dinamikus növekedés
Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezést követően a magyar bankrendszer fejlődésnek indult. A század második felében, a Gründerzeit, vagyis a "gründolási láz" korszakában rengeteget cég jött lére. Ezek hiteligénye pedig felpörgette a bankszektort.
Míg 1867-ben csak 70 pénzintézet működött, 1873-ban már mintegy 600, 1890-ben 1000, 1918-ban pedig csaknem 9000.
A legsikeresebb bankok tőkével szálltak be az iparba és a mezőgazdaságba. A századforduló időszakára a gazdaság legdinamikusabban növekvő ágazatává a pénzintézeti szektor vált. A kor embere számára a pénzügyi szolgáltatások bővülése mellett a fejlődés abban is tükröződött, hogy Budapest és a vidéki városok arculatának meghatározó részeivé váltak a bankpaloták. Ezek díszes külseje a kor technikai vívmányaival – telefon, távíró, csőposta, központi fűtés, liftek és mások – felszerelt modern irodákat, tágas ügyféltereket, pénztárakat rejtett.
A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank főpénztári terme 1929-ben
Egy nagyvárosnyi banktisztviselő
A sok pénzintézet egy nagyvárosnyi tömegnek adott munkát: közel százezren dolgoztak a legkülönfélébb beosztásokban. A magasabb beosztású banktisztviselők és bankárok már kifejezetten jól kerestek, és a társadalom szemében is megbecsült szakmájuk volt.
Ám hiába irigyelték sokan a bankvilágban dolgozókat, ott sem volt mindenkinek könnyű. Molnár Ferenc, A Pál utcai fiúk írója, a Pesti Napló 1908. január 19-i számában egy 19. század végi bankpalotát bemutatva így írt: "Ebben a palotában van egy-két puha, szőnyeges szoba, ahová évi százezer meg kétszázezer forint fizetés kerül. Aztán van benne sok száz rideg, papírszagú, tintától savanyú szoba, ahol szomorú szemű lények írnak, írnak, írnak húsz évig, harminc évig és ezért a semmitől kezdve nyolcszáz forintig terjedő fizetést kapnak."
Az ilyen termekbe kevés bankár jutott be életében
Az írónak igaza volt, a bankok nem minden ott dolgozónak jelentettek csillogást, jó fizetést és megbecsülést. A hierarchia alján a kisegítő hivatali munkát végző, 17-18 éves bankfiúk álltak. Nekik még akkor is sok évbe telt, míg a ranglétrán feljebb lépve banktisztviselővé válhattak, majd akár vezető beosztásba is kerülhettek, ha rátermettek és szorgalmasak voltak is.
A legtöbb pénzintézeti alkalmazott ilyen körülmények között dolgozott
Miniszter, kormányfő is lehetett
Arra, hogy a pénzintézeti rendszer milyen karriert jelenthetett, gróf Lónyay Menyhért jó példa. Ő a reformkor éveiben arisztokrata körökben sablonosnak mondható pályát futott be. Rangos közigazgatási hivatalnok lett, de pénzügyi érdeklődését jelezték gazdasági és pénzügyi témájú írásai. Ráadásul 1845-ben Kappel Emíliát, Kappel Frigyes pesti bankár lányát vette el (akit korábban Petőfi Sándor kért meg, de a költő kosarat kapott).
Lónyay Menyhért 1848–1849-ben a pénzügyi tárcánál volt osztálytanácsos, majd pénzügyi államtitkár. Pályája csúcsán az Andrássy Gyula-kormány pénzügyminisztere (1867–1870), közös pénzügyminiszter (1870–1871) és miniszterelnök (1871–1872) lett. A pénzügyi tudás szintén az ország elitjéig vezető karrierlehetőséget kínált akkoriban Széll Kálmánnak, aki 1875–1878 között pénzügyminiszter volt, majd 1899–1903 között kormányfő.
Lónyay Menyhért (1822-1884)
Szerző:
OTPédia
Forrás:
Katona Csaba történész, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont tudományos munkatársa
Arcanum/Pesti Napló 1908. január 19.
Érdekesnek találtad? Ha tetszett, nyomj a gombra!
0
