Az ezüst évezredeken keresztül közkedvelt és biztos fizetőeszköznek számított, egészen a 19. századig, amikor véget ért ennek a nemesfémnek az uralma. Az arany és az ezüst versengése végképp eldőlt.

A védtelen ezüst

Természetesen ez is, Nagy-Britanniában kezdődött, mint akkoriban sok minden, ahol a század elején a font értékét az arany aktuális árfolyamához képest kezdték megállapítani.

De mi volt a gond az ezüsttel? Az ezüst évszázadok óta a pénzverés egyik leggyakoribb alapanyaga volt, mindenhol használták. Ezért könnyű is volt vele játszani, az uralkodók zöme gyakran úgy tett szert bevételre, hogy inflálta a belőle készült érméket, de előfordult, hogy “magasabb ezüsttartalmú pénzek beolvasztásával nyert ezüstöt egy gyengébb ezüstöt használó országban pénzzé veretve jelentős haszonra tettek szert”.

Korabeli eurózóna a 19. században

Meglepő módon már 150 éve is felmerült egy európai közös valutarendszer gondolata. Először 1865-ben Párizsban tanácskoztak róla, ahol Franciaország, Belgium, Svájc és Olaszország pénzügyi képviselői megállapodtak egy egységes pénzrendszer létrehozásában. Ez a korabeli eurózóna azonban pár éven belül szétesett, amikor szinte a semmiből előlépett két új szuperállam, Németország és az Egyesült Államok.

Az utóbbi feltűnése inkább a gazdaságban volt brutális: a gabonapiactól a nemesfémek piacáig mindenhol felborították a kialakult rendet, ennek a pozitív és negatív hatásaival együtt. A pozitívak között említhető, hogy a kaliforniai aranybányák termelése olyan szinten csökkentette az arany világpiaci árfolyamát, hogy már a mindennapi pénzrendszer alapját képezhette.

Aranyélet

1870-től több ország, Svédország, Dánia és Norvégia is kivezette az ezüstöt a forgalomból, helyette aranystandardra állt át, ahogy az Egyesült Államokban is elindult egy ilyen folyamat. A kincstárak ennek következtében igyekeztek az ezüstkészletektől megszabadulni, míg egyes országokban muszáj volt megtartani az ezüstpénzek szerepét, legalább egy szintig, mert ahogy például az Oszták-Magyar Monarchiában is, a nemesfémtartalékok jelentős része ezüst volt, amelytől megszabadulni csak komoly veszteségekkel lehetett volna.

Az USA-ban nyitott ezüstbányák miatt már amúgy is dömping keletkezett az ezüstpiacon, ami ennek a nemesfémnek a végét jelentette.

Lehet, hogy mindezt is túlélte volna az ezüst, és továbbra is fontos értékmérő marad, de a porosz-francia háború pontot tett az ügy végére. Franciaország elbukott a szövetséges német államok hadereje és technológia fölénye előtt. A köztársaságnak 100 millió dollár háborús jóvátételt kellett fizetnie.

Németország szárnyalt, kivezették az ezüstöt, és 1873-ban bevezették a birodalmi aranymárkát.

Ez végképp kiszorította az ezüstpénzt. A német döntés hatására, hogy a saját valutájukat védjék, az európai országok sorra hasonlót léptek: Svájc, Olaszország, Franciaország, Görögország, Belgium.

Mentették, ami menthető

Az ezüstválság miatt számos megbeszélést, konferenciát, találkozót tartottak. Az arany az ezüstpártiak szerint rugalmatlan, a rendelkezésre álló mennyiség nem alkalmas az értékek kezelésére, vagy az olyan minimális tételekre, mint például a fizetés.

Otto von Bismarck német kancellár a korszak legbefolyásosabb politikusa volt, és eltökélt. Keserű gúnnyal úgy fogalmazott, hogy ha az egész világ kizárólag az aranyhoz szeretné kötni a valutáját, az olyan lenne, mint két ember az ágyban, akik egy túl kicsi takaróval próbálják elfedni magukat.

Német feltételek

Németország csak úgy lett volna hajlandó némi ezüstöt visszaengedni a forgalomba, ha Franciaország, az Egyesült Államok beengedi a valutáját az országba, ami ezeknek az országoknak végképpen nem állt az érdekében.

Az ezüst támogatóinak kétségbeesett kísérletei az Egyesült Államokban hozták a legkomolyabb eredményt. A kongresszus az elnök vétója ellenére a hetvenes évek végén arra utasította az államkincstárt, hogy több millió dollár értékben vásároljon ezüstöt, de az az ezüstdollár is pár éven belül eltűnt.