Ha betérünk egy hivatalba, magától értetődő, hogy megbízunk az ügyintézőben, és fel sem merül bennünk, hogy a pénzünket az magáncélra fogja fordítani. A múlt század elején a hivatalnokok még a fizetésük kétharmadával feleltek az ügyfelek pénzéért. Egy adóhivatali csaló is kellett ahhoz, hogy ez megváltozzon.
A múlt század magyar szélhámosainak sorában Kecskeméty Győző az első helyen áll. A 22 éves hivatalnok 1901-ben 588 ezer koronát, mai értékén közel 200 millió forintot lopott el a fővárostól. A fiatal tisztviselő hidegvérrel, a vele utazó altisztet kétszer is átverve úgy eltűnt, hogy soha nem akadtak a nyomára.
A budapesti kerületek teljes negyedévi befizetésével meglépő Kecskemétytől csupán azt az 500 koronát tudták behajtani, amit tisztviselőként egyfajta óvadékként tett le arra az esetre, ha esetleg kárt okozna.
Kecskeméty Győző sikkasztásáról szóló beszámoló a Pesti Hírlapban
Ki fizeti az ellenőrt?
Már az 1700-as években is voltak olyan foglalkozások, amik feltételeként a munkavállalónak előírták, hogy a kincstárnál tegyen le valamilyen biztosítékot. Az volt a cél, hogy a vagyonkezelőt nagyobb éberségre kényszerítsék, illetve hogy „a hivatali kötelességek elmulasztásából származó károkat ebből fedezzék”.
Ezt a gyakorlatot 1868-ban a magyar királyság egész területén kötelezővé tették a vagyont kezelő tisztviselőknek, akiknek még a feleskettetésük előtt az éves fizetésük kétharmadát kellett letenniük. Az óvadékot csak akkor kapták vissza, ha nyugdíjba mentek, vagy állást változtattak.
A biztosíték komoly szűrőnek bizonyult a pályán, sokak csak nagy kamatra felvett kölcsönnel tudtak elhelyezkedni. A Pénzügytörténeti Gyűjteményben fellelt irat Fekete Ferenc 1887-es felajánlási okmányát mutatja. A szigorú elszámolásban letett hatszáz forintos összeg általános volt Magyarországon. Egy postatiszt 1868-ban vidéken évi 600 forintot keresett, Budapesten 1899-ben ez az összeg lakbértámogatással együtt már meghaladta a 700 forintot.
Súlyos teher
A tisztviselők készpénzben, értékpapírban vagy ingatlan jelzálog formájában tehették le az óvadékot, és 36 hónapos törlesztésre is lehetőségük volt. Az állam évi 5% kamatot fizetett a biztosítékra, 1893 után pedig már csak 4%-ot.
A rendszer túlzottan megterhelte a tisztviselők pénztárcáját. A századforduló után egyre többen kérdőjelezték meg a biztosíték értelmét, nem egyszer éppen Kecskeméty példájára hivatkozva, hiszen „nem tartotta volna vissza a sikkasztástól az a tudat, hogy ha elsikkasztja az 588 000 koronát, elveszti az 500 korona biztosítékát”.
A szolgálati biztosítékot a pénzügyminiszter javaslatára 1904-ben törölték el, de a gyakorlat még 1919-ben is előfordult egyes helyeken.
Szerző:
OTPédia
Forrás:
Halács-Szigeti: Az állami pénztárak szervezete, Budapesti Hírlap, 1904. szeptember 11., Pesti hírlap, Budapesti Hírlap, 1903. december 27., 1883. március 3, Budapesti Közlöny Hivatalos Értesítője: Pénzügyi Közlöny, Pénzügyi Közlöny, Budapesti Hírlap 1904. június 12., Player.hu: A múl század elején valaki akkorát sikkasztott, hogy az még ma is szenzáció lenne, Pesti Hírlap: 1941. augusztus 3., Budapesti hírlap 1919. január 12.
Érdekesnek találtad? Ha tetszett, nyomj a gombra!
0
